Sziasztok Drágáim!
Itt vagyok ennek a sztorinak a folytatásával, remélem azért nem haragszotok rám nagyon a hosszas várakoztatásért, és tetszeni is fog, amit alkottam. :)
Nagyon-nagyon szeretlek Benneteket, és köszönöm, hogy velem vagytok!
Sok-sok puszi! Amint lehet, jövök ismét!
Adritok
Az utolsó autó is kigördült a parkolóból, amelyekkel a stábtagokat szállították vissza a szállásaikra, és Emmának még mindig semmi nyoma nem volt. Egyedül maradtam az óriási épületben, mindössze a biztonságiak lézengtek ott rajtam kívül, de ők ügyet sem vetettek rám. Idegesen toporogtam, ki-kimászkáltam a teraszra, egyik cigiről gyújtottam a másikra, néha meg azon kaptam magam, hogy úgy elbolyongtam a házban, hogy azt sem tudtam, merre járok, és szedtem a lábamat, hogy visszamenjek az „őrhelyemre”, ahonnan szerintem a legtöbbet láthattam a környékből. Ami elég érdekes elképzelés, tekintve, hogy odakint koromsötét volt, de legalább volt mivel nyugtatgatni magam. Persze még így sem tarthattam szemmel mindent, és ez rohadtul frusztrált. Annyira, hogy már nem is értettem, mit szarakodok még mindig itt. Lehet, hogy Emma már rég az igazak álmát alussza a szállodában, én meg itt reszketek érte, mint egy pattanásos kamasz. Nevetséges. Valami mégsem engedte, hogy elmenjek, belső kényszert éreztem, hogy maradjak, amíg csak elő nem kerül. Szóval gondolatban felkészítettem magam egy kényelmetlenül eltöltött éjszakára, és vártam. Francba, bár tudnám a telefonszámát! Mondjuk a főnöke sem érte el, szóval igazából mindegy.
Ahogy szitkozódva meredtem kifelé a sötétségbe, egy futó pillantást vetettem az órámra. Éjfél múlt. Mégis hol lehet ez a lány? Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis a keresésére kellett volna indulnom, ahelyett, hogy csak itt szobrozok, mint egy félnótás. Az istenit, Pattinson, és ha baja esett, és segítségre szorul?! Te meg csak álldogálsz itt bamba képpel!
Ekkor a kerten keresztül egy elsuhanó árnyat véltem felfedezni, még abban sem voltam biztos, hogy nem csak odaképzeltem-e. Mindenesetre erősen meresztgettem a szemem, és még levegőt is elfelejtettem venni, annyira koncentráltam. És igen! Az árnyék megint felbukkant, és mintha egyenesen felém tartott volna. Ahogy közelebb ért, már kivehettem egy ember alakját, és nem lehettem benne biztos, hogy Emma az, de valami azt súgta, jól gondolom. Aztán ahogy keresztülrohant egy kósza fénycsóván, már megnyugodhattam. Volna. Ehelyett izgalmamban elhajítottam a cigimet, és a visszatérése felett érzett megkönnyebbülésem mellé hirtelen egy jókora adag félelem is társult. Talán mégsem volt olyan jó ötlet megvárnom őt. Mi van, ha abban reménykedett, hogy mire visszajön, én lelépek?
De nem értem rá ezen jobban felhergelni magam. Emma már fel is száguldott a teraszra vezető lépcsőn, és szélsebesen rontott be az ajtón… éppen amikor ki akartam lépni rajta, hogy elé menjek. Egyenesen belém rohant, de olyan erővel, hogy az ütéstől a torkomon akadt a levegő. Megtántorodott, mire én automatikusan utána kaptam, és magamhoz rántottam, megóvva őt az eséstől. Tiszta büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyes voltam!
Aztán megint megcsapott az a finom, magához édesgető illat, amit korábban is éreztem rajta. Titokban mélyen beszippantottam, és még éppen sikerült rendeznem a vonásaimat, mire Emma végre döbbenten felnézett rám.
- Minden rendben? – azt hiszem túl aggodalmaskodóra sikeredett a hangom, és azt is csak nehezen álltam meg, hogy ne simítsam félre az arcából a csapzott haját. Meg kell hagyni, Emma elég zavartnak tűnt, talán épp annyira nem számított rá, hogy itt talál, mint én arra, hogy nem lesz velem csuklóból elutasító. Bár ne szóljam el magam, nem igaz?
- El… elmentem… sétálni… siettem, de mindenki elment. Nem tudom, merre kell visszamenni… - makogta végül, bár tulajdonképpen értelmes választ nem kaptam. Még mindig nem tudom, hol volt, és miért tűnt el. Habár igazából nem is tartozik rám. Nem is kéne kíváncsiskodnom. De attól aggódnom csak szabad egy picit, nem?
- Miért nincs itt senki? – kapta el rólam a pillantását. Kedvem lett volna felnevetni, hisz végülis miért olyan furcsa, hogy ilyenkor már nem dolgozik senki? Aztán mégis inkább visszafogtam magam, és miután tudatosítottam magammal, hogy kicsit talán indokolatlanul sokáig tartom őt a karomban, rávettem magam, hogy eltoljam magamtól, de előtte azért még egyszer megvizsgáltam, nem esett-e baja.
- Pár perce ment el mindenki. Csak az éjjeliőr, és én vagyunk itt. Maradni akartam, hogy megkeresselek. Fogalmam sem volt, hol lehetsz, azt mondták, egyszerűen eltűntél… Biztos semmi bajod?
-Nem, nem. – vágta rá Emma gyorsan. Hát jó, ha nem, hát nem. – Szent ég! – jutott az eszébe valami, és a homlokára csapott. – Debbie meg fog ölni holnap!
Ööö.., oké, az meg kicsoda?
- Debbie a főnököm. – magyarázta türelmesen. Az előbbit hangosan is kimondtam volna?? – Biztosan azt hiszi, leléptem egy szó nélkül.
Annyira gondterhelten nézett rám, hogy egyszerűen muszáj volt mosolyognom. Talán nem volt szép tőlem derülni az aggodalmán, de olyan aranyos volt, ahogy ezer ráncba szaladt a homloka!
- Ami azt illeti, egy vörös nő elég nagy hisztit csapott miattad… Ő Debbie?
- Ő lesz az. – Emma még kisebbre húzódott össze, és mintha előre elképzelte volna a rá váró szankciókat, elkeseredett arcot vágott.
- Ne aggódj miatta. – próbáltam nyugtatni, de persze nem sok telt tőlem. A vállára tettem a kezem, ami nem volt olyan túl jó ötlet, mert így közvetlen közelről érezhettem a bőre selymességét és melegét, de ha egyszer vonzotta a kezem! – Majd kitalálunk valamit. – biztattam. – A lényeg, hogy jól vagy. De kérdezhetek valamit?
Eredetileg nem akartam szóvá tenni, az is elégnek tűnt, hogy előkerült, de ahogy elnéztem az állapotát, egyre inkább furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi oka volt eltűnni. Lehet, hogy nem fog elárulni semmit, de meg kell kérdeznem. Azta, milyen határozott lettél, Pattinson! Talán nem is vagy olyan reménytelen! Persze amikor Emma tétovázva bólintott, rögtön inamba szállt a bátorságom. Mégis mi a fenét akarok én hallani tőle? Hogy miattam tűnt el? Mielőtt elment volna, olyan arcot vágott, mint akit kínoznak. Azt akarom hallani, hogy ennek én vagyok az oka? Na jó, talán egy kicsit túl sokat képzelek bele ebbe az eltűnésbe. Nem is biztos, hogy bármi közöm van hozzá, még ha minden porcikám ezt súgja is.
- Tulajdonképpen hol voltál?
Még egy nálam sokkal tapasztaltabb ember is azonnal kiszúrta volna, hogy Emma habozik válaszadás előtt. Most már csak az érdekel, mit tettem, amivel elüldöztem.
- Hát… nem volt semmi dolgom, ezért gondoltam körülnézek kicsit a parkban. Tudod, olyan szép, nem tudtam ellenállni… És aztán leültem, és egyszerűen elment az idő.
Elpirult. A haja tövéig elvörösödött, és zavarában elfordult. Egyértelmű, hogy nem az igazat mondta. Vagy nem a teljes igazságot. De miért? Tuti, hogy igazam volt, és megbánta, hogy szóba állt velem. Nyugodtan elmondhatná, hogy csak messziről el akart kerülni, nem haragudnék érte. Rosszul esne, de még mennyire, azonban még valószínűbb, hogy még én kérnék bocsánatot a zavarásért, és kínosan gyorsan lelépnék. Miért nem sikerül nekem semmi? Ha végre találok egy lányt, aki nekem is tetszene, akkor ő jön rá viharos gyorsasággal, mekkora lúzer vagyok, és az esélyeim a nullára csökkennek. Egy egészen kicsit lelombozódtam. De most mit tegyek? Kérjek elnézést, és húzzak el? Az nem lenne szép, még úgy sem, hogy Emma nem kíváncsi rám. Na jó, ez így nem mehet tovább, abba kell hagynom önmagam lehúzását, mielőtt teljesen kiakasztom magam. Mi van, ha igazat mond, csak én vagyok túl pesszimista elfogadni? Gyerünk, Rob, próbálj meg kicsit kibújni a bőrödből, és engedd el magad. Semmi okod azt feltételezni, hogy Emma nem kedvel.
- Örülök, hogy nem valami más miatt mentél el. – Nem tudom, Emma vette-e a célzást, de amikor végre a szemembe nézett, már nem is számított. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint akinek nehezére esik rám nézni, sőt! Valami volt a tekintetében, ami arra bátorított, hogy tegyek egy képzeletbeli lépést felé.
- Akkor folytathatjuk, amit délután elkezdtünk? – még én sem hittem el, hogy ezt megkérdeztem. Wow, Rob, csak így tovább! – Fázol? – ráncoltam a homlokom, amikor Emma megremegett. Fura, egyáltalán nincs itt hideg, inkább kifejezetten fullasztó a hőség.
- Tessék? – Emma kicsit megrázta a fejét, mint aki így akar magához térni. –Ja, nem… Csak eszembe jutott, hogy gyalog akartam visszamenni…
- Nos, ezt megoldhatjuk egyszerűbben is. – mosolyogtam rá, amint végre megvilágosodtam. Soha jobb alkalmat egy kis ismerkedésre, mint egy közös autóutat éjnek évadján kettesben. Ott nem menekülhet. – Gyere, elviszlek, és közben beszélgetünk.
Gondoltam jobban járok, ha esélyt sem adok neki a visszautasításra, így azonnal karon ragadtam, és magammal húztam a parkoló felé. Már majdnem a kocsihoz értünk, amikor Emma megtorpant, és én is megálltam, mert nem tudtam, mi történhetett. Kérdőn pillantásomra magyarázkodni kezdett.
- Vissza kell mennem… a táskám…
- Engedelmeddel, már a kocsimban van. – szóltam közbe elégedetten mosolyogva. Legalább valamit jól csináltam. Így már nem marad ürügye, hogy meglógjon. Bár talán nem is az volt a szándéka.
- De… hogyan? – bámult rám leesett állal, és tudtam, hogy ezt valóban meg kell magyaráznom neki.
- Amikor Debbie észrevette, hogy nem vagy itt, nem éppen csöndesen hozta mindenki tudomására. Megijedtem, aztán megtalálták a táskádat, és kicsit megnyugodtam. Valahogy éreztem, hogy nem mehettél messzire. A többiek viszont készültek itt hagyni téged, így vállaltam, hogy megvárlak, és visszaadom a táskádat. – azt nem tettem hozzá, hogy senkit nem érdekelt sem az, hogy eltűnt, sem pedig, hogy vigyázzanak a holmijára. Biztosan nem esne jól szegénynek, ha tudná. Emma egy ideig emésztgette a hallottakat, aztán halkan megszólalt:
- Köszönöm!
- Állok rendelkezésedre! – vigyorogtam rá. Érthetetlen jókedvem támadt, és vidáman tártam ki előtte a kocsi ajtaját, mert időközben odaértünk az Audihoz. Emma rám nézett, és megint elpirult, én meg úgy éreztem, napokig tudnám nézni ilyenkor.
Amikor beszállt, fütyörészve ballagtam a vezetőülés felöli oldalra, és behuppantam a helyemre. Felülkerekedett rajtam az optimizmus, és valamiért úgy éreztem, hogy jó irányba haladok. Ritkán érzek ilyesmit a magánéletemmel kapcsolatban. Illetve régen nem éreztem ilyesmit. Most valahogy tudtam, hogy valami jó készül. Furcsa érzés volt, de megnyugtató, és egyben felemelő. Micsoda butaság! Hogy lehet ez? Nem tudtam, de akkor nem is érdekelt, csak élvezni akartam, hogy jól vagyok.
A kocsiban eleinte egy szót sem szóltunk, de nem is hiányoztak a szavak. Még a zene sem hiányzott, pedig soha nem vezetek zene nélkül, a lejátszóban kopásig forognak a CD-k. Most olyan… tökéletes volt így, csak ketten voltunk a néptelen országúton ezen a forró éjszakán, és élveztem a levegő cirógatását, ami kintről áradt be, amikor Emma leengedte az ablakot. A huzat lágyan fújta a haját, ismét felém sodorva azt a jellegzetes Emma-illatot. Még mindig nem tudtam beazonosítani, milyen illat is ez, de abban biztos voltam, hogy nem tudnám megunni. Időnként felé sandítottam, és láttam, hogy egy ideig nem találta fel magát, de aztán mintha kicsit felengedett volna, már nem ült olyan mereven.
Jó volt ez a békés csönd, de közben beszélni is akartam. Nem volt olyan hosszú az a néhány mérföld New Orleansig, és nekem azt kellett kihasználnom, ami adatott. Honnan tudjam, hogy lesz-e még egyáltalán lehetőségünk beszélni? Emma azonban megelőzött, mielőtt egyáltalán kigondolhattam volna, mit is mondjak.
- Mitől ijedtél meg?
Először nem is értettem, miről beszél, de aztán a másodperc törtrésze alatt ráébredtem, hogy az imént árultam ezt el neki. Hoppá. Igazából csak kicsúszott a számon, és nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e tudnia, hogy mennyire aggódtam miatta. Addig semmi esetre sem, amíg nem tudom, ő mit gondol rólam, és erről az egész szituációról, amibe kerültünk. Szemvillanás alatt semmivé lett az imént jókedvem és nyugalmam. Mit válaszoljak most neki? Merjem felvállalni az igazat? Merjem kiadni magam? Van értelme? Egy pillanatig tartott az egész vívódásom, miközben Emma csöndesen kuporogva várta, hogy feleljek. Elszántam magam. Van értelme. Érdekel engem ez a lány. Muszáj kockáztatnom.
- Talán furán fog hangzani, amit most mondok. – köszörültem meg a torkom. Nem igazán tudtam, hogyan fejezzem ki magam, de reméltem, hogy megérti, amit mondani akarok. Talán ezt nem bénázom el nagyon. Na jó, ebből elég Pattinson, legyél vele őszinte! Nem veszíthetsz semmit, legrosszabb esetben hülyének néz, de hát nem ő lenne az első, és nyilván nem az utolsó. De talán Tomnak igaza lehet, és Emma sem közömbös irántam, akkor viszont valahogy lépnem kell. – Tudod, sokszor kerestelek a szememmel este a forgatáson. Látni akartam, hogy ott vagy. Valahogy… minden könnyebben ment, miután beszéltünk, és jólesett a tudat, hogy ott vagy a közelemben. Láttam, hogy ott állsz, és figyelsz, és ez segített. De amikor egyszer rád néztem, észrevettem, hogy a gondolataidba merültél, és olyan… idegesnek tűntél. Mintha megrémített volna valami, és menekülni szeretnél. Aztán a következő percben már nem láttalak, és amint elszabadultam, azonnal a keresésedre indultam, de senki nem tudta, hol lehetsz. – ahogy felidéztem a jelenetet, újra felsejlett előttem Emma fájdalmas arckifejezése, és kellemetlen szorítást kezdtem érezni a mellkasomban. Mereven bámultam az utat, és igyekeztem kiverni a fejemből a képet, nem szerettem a gondolatot, hogy esetleg akaratomon kívül bántottam Emmát.
- Folytasd. – jutott el a tudatomig a kérlelő suttogás. Azonnal elillant belőlem a feszültség, és nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy felé forduljak. Bár a kocsiban sötét volt, a hold biztosított elegendő fényt ahhoz, hogy magamba ihassam Emma látványát. Szelíden, bátortalanul pislogott rám, a szeme tágra nyílt, és bár próbálta leplezni, sütött belőle a kíváncsiság.
- Rendben. – szegeztem a tekintetem ismét az útra. – Szóval… nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam… - kínomban elnevettem magam. Nevetséges, színész vagyok, és nem találom a szavakat!
- Hát, az jó lenne, ha úgy tennéd, hogy megértsem… - mormolta Emma.
- Megijesztettél. – böktem ki saját magam számára is váratlanul. – Az arcod, ahogyan néztél, mielőtt eltűntél… Olyan volt, mintha miattam… Szóval, mintha előlem menekülnél. – na, ha eddig nem is, most már tuti, hogy zakkantnak néz. De most már mindegy, ha elkezdtem, be is fejezem. – Azt hittem, elijesztettelek. Hogy megbántad, hogy belementél a találkozóba. Azt gondoltam, előlem szaladtál el. És nem voltam benne biztos, hogy örülni fogsz nekem, amikor visszajössz, de tudnom kellett, jól vagy-e. – most már kellőképp felhúztam magam, ráadásul zavarba is jöttem, amiért kicsit túl sokat beszéltem, és persze idegességemben rögtön azt tettem, amit mindig, ha nem tudom feltalálni magam. Turkálni kezdtem a szénakazlat. Emma sokáig nem szólalt meg. Túl sokáig. Király. Lealáztam magam, nem is kicsit. De nem tudtam haragudni rá. Nem az ő hibája, hogy én ilyen defektes vagyok.
- Igazad volt. – motyogta végül alig hallhatóan, számomra mégis ordításnak tűnt ez a két szó, éles volt, hangos, bántotta a fülem, de annyira, hogy felszisszentem a hallatán. – De csak ideiglenesen bizonytalanodtam el! – tette hozzá sietve Emma, gondolom ezzel akart javítani a helyzeten. Hát, nem nagyon jött össze.
- Ez most igazán megnyugtat. – nevettem fel kicsit talán gúnyosan.
- Sajnálom. – mormolta Emma szégyenlősen. Mintha valami bujkált volna a hangjában, valami nagyon szomorú éle volt.
- Ne sajnáld. – kértem barátságosan. Nem ő tehet róla, hogy én mindenhez rosszul kezdek. Kedvem lett volna vigasztalón megcirógatni azt a bánatos arcát, és mire észbe kaptam, már nyúltam is felé. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy ehhez semmi jogom. Visszarántottam a kezem, és erővel visszatapasztottam a kormányra. Lassan a városba érünk, és nekem haza kell vinnem Emmát. Talán többet nem is beszélünk majd. Pedig mennyire nem így képzeltem ezt az egészet! Bár azt igazából magam sem tudtam, hogyan is képzeltem. Így nem, az biztos. – Nem a te hibád. – préseltem ki magamból a szavakat. – Nyilvánvaló, hogy nem vagyok az eseted… Én sajnálom, hogy problémát okoztam…
Épphogy kimondtam a szavakat, Emma furcsa hangot hallatott, mint aki felháborodásában fújtat. Meglepetten fordítottam oldalra a fejem, hogy lássam, mi történt. Hirtelen nagyon felajzottnak tűnt, sőt, úgy festett, mint aki menten felrobban, ha nem mondhat valamit. Az arca egészen kipirult az izgatottságtól, ezt még az egyre sűrűsödő utcai lámpák fényében is tisztán láthattam.
- Nem, nem! – kiáltott fel. – Félreértesz! Nem miattad volt, épp ellenkezőleg! Velem volt, vagyis van a baj! – hadarta egy szuszra.
- Ezt most már tényleg nem értem. – csóváltam a fejem elképedten. Most mi a fene történik? Ennyire hülye csak nem lehetek, hogy ne fogjam fel a dolgokat. – Akkor mi elől menekültél az erdőbe egyedül? – értetlenkedtem.
- Magam elől. – vallotta be szemlesütve. Valami azt súgta, ennél bővebb magyarázatot is fogok kapni, és a remény újra pislákolni kezdett bennem. Na nem nagy lánggal, de azért alakult. Ezek szerint talán mégsem értettem teljesen félre mindent.
Közel jártunk a hotelhez, ahol Emma, és a stáb többi tagja lakott. Én a város másik felén voltam elszállásolva, természetesen egy exkluzív szállodában, de most mindent megadtam volna, ha ott lenne a szobám Emmáé mellett, hogy ne kelljen elszakadnom tőle. De talán nem is muszáj még elszakadnunk… Talán ő sem bánja, ha… A következő kereszteződésnél egyszerűen nem arra kanyarodtam, amerre kellett volna, mert jobb ötletem támadt. Emma annyira belemerült a gondolataiba, hogy fel sem tűnt neki semmi.
- Néztelek Sarah-val… annyira szépek voltatok, és olyan valóságosnak tűnt az egész szituáció… - kezdett el végre újra beszélni. Na de mi ez?! Hogy jön ide Sarah?? Már majdnem felkiáltottam felháborodottságomban, de Emma félbeszakított. – Ne! Végig akarom mondani, mielőtt még meggondolom magam. Természetesen tudom, hogy ez csak a munkátok, és nem szabad semmit belemagyarázni a dologba. Két éve dolgozom nap, mint nap forgatásokon, tudom, mi a helyzet. Mégis… annyira… rossz érzés volt végignézni, ahogy te… ti… biztosan érted…
Persze, hogy értettem. Jobban értettem, mint azt gondolta volna. De soha eszembe sem jutott volna, hogy Emmát zavarta, amit látott. Megmondom őszintén, egy egészen kicsit büszke voltam, hogy Emma így érzett, és végre megnyugodtam. Ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy tetszem neki, nem is kell. És milyen zavarba jött a vallomásától! A világ minden kincséért sem nézett volna rám, a tekintetét mereven a kezeire szegezte. Csak néztem őt, és csodáltam, hogy még nálam is bátrabban felvállalta, amit akkor érzett, amikor mással látott. Talán megérezhette a pillantásom, mert lassan felemelte a fejét, és félénken rám sandított sűrű szempillái alól. Próbáltam bátorítón a szemébe nézni, hogy ne ijedjen meg. Még törékenyebbnek tűnt, mint eddig. Én pedig valahogy erősebbnek éreztem magam, ami különösen fura volt. Egyelőre nem tudtam, mi ez az egész, csak azt, hogy meg akarom védeni Emmát. Közben odaértünk az úti célomhoz, így egy kis parkolóba kormányoztam a kocsit.
- El kellett mennem a közeledből egy időre. – folytatta végül a vallomását kicsit bátrabban, észre sem véve, hogy megálltunk. - Ki kellett szellőztetni a fejem. Nem voltam képes nézni titeket. Ráébredtem, milyen kevéssé vagyok érdemes a figyelmedre. A parkban ültem, és gondolkodtam, miért érzek így. Nem volt bonyolult rájönnöm, hogy nem vagy közömbös a számomra. De olyan nehéz volt elhinni, hogy én érdekelhetlek téged. Ami azt illeti, még mindig nem tudom felfogni.
Már megint lesütötte a szemét, mint egy szégyenlős kislány, és én még sosem láttam bájosabbat. Egy felnőtt nő ült mellettem, most mégis apró kis virágszálnak tűnt. Nekem mégis volt egy olyan érzésem, hogy Emma sokkal több mindent képes kibírni, mint azt én valaha el tudnám képzelni. Most pedig totálisan el van bizonytalanodva, és mindez miattam van. Miattam! Melegség töltötte el a szívem, és már nem voltam képes megálljt parancsolni a mozdulataimnak. Emma lehajtott feje felé nyújtottam a kezem, és óvatosan az álla alá téve az ujjamat magam felé fordítottam az arcát. A bőre annyira finom volt, és vékonynak tetszett, hogy félő volt, egy óvatlan pillanatban elszakadhat.
- Pedig elhihetnéd nekem. – rekedt volt a hangom, csoda, hogy egyáltalán ki tudtam nyögni ezt a mondatot is. Emma meredten bámult a szemembe, és én egy pillanatra elvesztem az övében. Nem tudom, meddig nézhettük így egymást. A hüvelykujjammal gyengéden megcirógattam az arcát, és boldogan élveztem meleg selymességét. Az meg külön feldobott, hogy Emma nem utasított el. Nem, viszont behunyta a szemét.
- Ne. – kértem halkan. – Nyisd ki a szemed, kérlek.
Emma engedett a kérésemnek, és fátyolos tekintetét rám szegezte. Sugárzott belőle valami lángolás, és örömmel merítkeztem meg a hullámaiban.
- Köszönöm. Szeretem nézni a szemed. Olyan őszinte tekinteted van. És olyan könnyű olvasni benne. Legalábbis most… - mosolyodtam el. Elhúzódtam tőle, és az ajtónak vetve a hátam nem tettem mást, csak elgondolkodva néztem őt. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy most itt van velem, de tudtam, hogy nem akarom elengedni, és nem akarom, hogy bántódása essék. Nem vagyok kemény fickó, de el tudtam képzelni, hogy érte sok mindenre képes lennék.
- Mi az? – nézett rám érdeklődve Emma. – Mire gondolsz most? Nekem nem olyan könnyű olvasnom benned.
- Csak az jár a fejemben, mennyire hálás vagyok, amiért elmondtad, mit érzel.
- Te is őszinte voltál velem, és egyébként sem kenyerem a hazugság.
- Helyes! – vidultam fel. – Nekem sem. Akkor ezt megbeszéltük. Kérnék valamit.
Emma arca azonnal zárkózottá vált, nyilván sejtése sem volt, mire számítson.
- Mit?
- Ne ijedj meg, semmi rosszról nincs szó. – mosolyogtam rá megnyugtatón. Hihetetlen, mit gondolt ez a lány? Hogy arra kérem, dobja le a ruháit, ha már így elvagyunk? – Csak azt szeretném kérni, hogy mindig légy velem ilyen őszinte. Cserébe persze én is nyitott könyv leszek számodra. – vigyorogtam rá gyerekesen, aztán újra elkomolyodtam, hiszen végülis nem játszadozni akarok vele. – Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad velem. Nem akarok fájdalmat okozni. Nem akarom újra azt látni a szemedben, amit este… - rándult grimaszba az arcom. – Szeretném, ha megtanulnál bízni bennem. Talán korai ilyesmiről beszélni, de mégis ki kell mondanom. Fura, nem szoktam ilyen hamar kitárulkozni. – nem is értem… igaz, hogy bárkivel képes vagyok beszélni, de azért az érzéseim sokáig tabuk. – Idővel, ha megismersz, rájössz, hogy nem vagyok olyan, mint a hírem.
- Soha nem adok a pletykákra! – találta meg a hangját Emma, és felháborodottan ellenkezett.
- Újabb dolog, aminek örülök veled kapcsolatban. –nevettem fel, és újabb kő gördült le a szívemről. Létezik, hogy mégis ilyen szerencsés legyek? – Szóval? Mit szólsz? Hajlandó vagy esélyt adni magunknak? És hajlandó vagy elfogadni, hogy engem igenis TE érdekelsz, nem más?
Emma erre hátradőlt, és elmélyülten méregetni kezdett. Nem szólt egy szót sem, csak kritikusan vizsgálgatott, és kezdtem magam nagyon kellemetlenül érezni. A következő pillanatban aztán vidáman felnevetett.
- Jól van, legyen! Minden kérdésedre igen a válaszom! Vágjunk bele, Mr. Pattinson!
Megkönnyebbülten nevettem el magam, és ezúttal jókedvemben túrtam szét a hajam. El sem hittem, hogy idáig jutottunk! Haladsz, Pattinson, megy ez neked!
- Abban nem lesz hiba, Miss Pintér! – kacsintottam rá. – Mostantól le sem fogsz tudni vakarni magadról. – Szegény biztos azt hiszi, viccelek, de ahogy ismerem magam, tényleg így lesz. Egy lépést sem tehet majd nélkülem.
- Úgy legyen! – nevetett. Aztán mintha végre észlelni kezdte volna a külvilágot is, feltűnt neki, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne. – Rob! Tulajdonképpen hol vagyunk? – forgolódott körbe érdeklődve. Én csak mosolyogtam, de nem válaszoltam. Most jött el az én időm. Egyetlen szó nélkül szálltam ki a kocsiból, és a tekintete által kísérve mentem az oldalára. Amikor kinyitottam előtte az ajtót, meglepetten nézett fel rám.
- Gyere. – nyújtottam felé a kezem. Emma nem kérdezett többet, és ez mindennél többet árult el. A szemeiben bizalom égett, és szótlanul az enyémbe csúsztatta a kezét.
