3. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Itt vagyok ennek a sztorinak a folytatásával, remélem azért nem haragszotok rám nagyon a hosszas várakoztatásért, és tetszeni is fog, amit alkottam. :)

Nagyon-nagyon szeretlek Benneteket, és köszönöm, hogy velem vagytok!

Sok-sok puszi! Amint lehet, jövök ismét!

Adritok

          Az utolsó autó is kigördült a parkolóból, amelyekkel a stábtagokat szállították vissza a szállásaikra, és Emmának még mindig semmi nyoma nem volt. Egyedül maradtam az óriási épületben, mindössze a biztonságiak lézengtek ott rajtam kívül, de ők ügyet sem vetettek rám. Idegesen toporogtam, ki-kimászkáltam a teraszra, egyik cigiről gyújtottam a másikra, néha meg azon kaptam magam, hogy úgy elbolyongtam a házban, hogy azt sem tudtam, merre járok, és szedtem a lábamat, hogy visszamenjek az „őrhelyemre”, ahonnan szerintem a legtöbbet láthattam a környékből. Ami elég érdekes elképzelés, tekintve, hogy odakint koromsötét volt, de legalább volt mivel nyugtatgatni magam. Persze még így sem tarthattam szemmel mindent, és ez rohadtul frusztrált. Annyira, hogy már nem is értettem, mit szarakodok még mindig itt. Lehet, hogy Emma már rég az igazak álmát alussza a szállodában, én meg itt reszketek érte, mint egy pattanásos kamasz. Nevetséges. Valami mégsem engedte, hogy elmenjek, belső kényszert éreztem, hogy maradjak, amíg csak elő nem kerül. Szóval gondolatban felkészítettem magam egy kényelmetlenül eltöltött éjszakára, és vártam. Francba, bár tudnám a telefonszámát! Mondjuk a főnöke sem érte el, szóval igazából mindegy.

          Ahogy szitkozódva meredtem kifelé a sötétségbe, egy futó pillantást vetettem az órámra. Éjfél múlt. Mégis hol lehet ez a lány? Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis a keresésére kellett volna indulnom, ahelyett, hogy csak itt szobrozok, mint egy félnótás. Az istenit, Pattinson, és ha baja esett, és segítségre szorul?! Te meg csak álldogálsz itt bamba képpel!

          Ekkor a kerten keresztül egy elsuhanó árnyat véltem felfedezni, még abban sem voltam biztos, hogy nem csak odaképzeltem-e. Mindenesetre erősen meresztgettem a szemem, és még levegőt is elfelejtettem venni, annyira koncentráltam. És igen! Az árnyék megint felbukkant, és mintha egyenesen felém tartott volna. Ahogy közelebb ért, már kivehettem egy ember alakját, és nem lehettem benne biztos, hogy Emma az, de valami azt súgta, jól gondolom. Aztán ahogy keresztülrohant egy kósza fénycsóván, már megnyugodhattam. Volna. Ehelyett izgalmamban elhajítottam a cigimet, és a visszatérése felett érzett megkönnyebbülésem mellé hirtelen egy jókora adag félelem is társult. Talán mégsem volt olyan jó ötlet megvárnom őt. Mi van, ha abban reménykedett, hogy mire visszajön, én lelépek?

          De nem értem rá ezen jobban felhergelni magam. Emma már fel is száguldott a teraszra vezető lépcsőn, és szélsebesen rontott be az ajtón… éppen amikor ki akartam lépni rajta, hogy elé menjek. Egyenesen belém rohant, de olyan erővel, hogy az ütéstől a torkomon akadt a levegő. Megtántorodott, mire én automatikusan utána kaptam, és magamhoz rántottam, megóvva őt az eséstől. Tiszta büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyes voltam!

          Aztán megint megcsapott az a finom, magához édesgető illat, amit korábban is éreztem rajta. Titokban mélyen beszippantottam, és még éppen sikerült rendeznem a vonásaimat, mire Emma végre döbbenten felnézett rám.

- Minden rendben? – azt hiszem túl aggodalmaskodóra sikeredett a hangom, és azt is csak nehezen álltam meg, hogy ne simítsam félre az arcából a csapzott haját. Meg kell hagyni, Emma elég zavartnak tűnt, talán épp annyira nem számított rá, hogy itt talál, mint én arra, hogy nem lesz velem csuklóból elutasító. Bár ne szóljam el magam, nem igaz?

- El… elmentem… sétálni… siettem, de mindenki elment. Nem tudom, merre kell visszamenni… - makogta végül, bár tulajdonképpen értelmes választ nem kaptam. Még mindig nem tudom, hol volt, és miért tűnt el. Habár igazából nem is tartozik rám. Nem is kéne kíváncsiskodnom. De attól aggódnom csak szabad egy picit, nem?

- Miért nincs itt senki? – kapta el rólam a pillantását. Kedvem lett volna felnevetni, hisz végülis miért olyan furcsa, hogy ilyenkor már nem dolgozik senki? Aztán mégis inkább visszafogtam magam, és miután tudatosítottam magammal, hogy kicsit talán indokolatlanul sokáig tartom őt a karomban, rávettem magam, hogy eltoljam magamtól, de előtte azért még egyszer megvizsgáltam, nem esett-e baja.

- Pár perce ment el mindenki. Csak az éjjeliőr, és én vagyunk itt. Maradni akartam, hogy megkeresselek. Fogalmam sem volt, hol lehetsz, azt mondták, egyszerűen eltűntél… Biztos semmi bajod?

-Nem, nem. – vágta rá Emma gyorsan. Hát jó, ha nem, hát nem. – Szent ég! – jutott az eszébe valami, és a homlokára csapott. – Debbie meg fog ölni holnap!

Ööö.., oké, az meg kicsoda?

- Debbie a főnököm. – magyarázta türelmesen. Az előbbit hangosan is kimondtam volna?? – Biztosan azt hiszi, leléptem egy szó nélkül.

Annyira gondterhelten nézett rám, hogy egyszerűen muszáj volt mosolyognom. Talán nem volt szép tőlem derülni az aggodalmán, de olyan aranyos volt, ahogy ezer ráncba szaladt a homloka!

- Ami azt illeti, egy vörös nő elég nagy hisztit csapott miattad… Ő Debbie?

- Ő lesz az. – Emma még kisebbre húzódott össze, és mintha előre elképzelte volna a rá váró szankciókat, elkeseredett arcot vágott.

- Ne aggódj miatta. – próbáltam nyugtatni, de persze nem sok telt tőlem. A vállára tettem a kezem, ami nem volt olyan túl jó ötlet, mert így közvetlen közelről érezhettem a bőre selymességét és melegét, de ha egyszer vonzotta a kezem! – Majd kitalálunk valamit. – biztattam. – A lényeg, hogy jól vagy. De kérdezhetek valamit?

          Eredetileg nem akartam szóvá tenni, az is elégnek tűnt, hogy előkerült, de ahogy elnéztem az állapotát, egyre inkább furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi oka volt eltűnni. Lehet, hogy nem fog elárulni semmit, de meg kell kérdeznem. Azta, milyen határozott lettél, Pattinson! Talán nem is vagy olyan reménytelen! Persze amikor Emma tétovázva bólintott, rögtön inamba szállt a bátorságom. Mégis mi a fenét akarok én hallani tőle? Hogy miattam tűnt el? Mielőtt elment volna, olyan arcot vágott, mint akit kínoznak. Azt akarom hallani, hogy ennek én vagyok az oka? Na jó, talán egy kicsit túl sokat képzelek bele ebbe az eltűnésbe. Nem is biztos, hogy bármi közöm van hozzá, még ha minden porcikám ezt súgja is.

- Tulajdonképpen hol voltál?

Még egy nálam sokkal tapasztaltabb ember is azonnal kiszúrta volna, hogy Emma habozik válaszadás előtt. Most már csak az érdekel, mit tettem, amivel elüldöztem.

- Hát… nem volt semmi dolgom, ezért gondoltam körülnézek kicsit a parkban. Tudod, olyan szép, nem tudtam ellenállni… És aztán leültem, és egyszerűen elment az idő.

          Elpirult. A haja tövéig elvörösödött, és zavarában elfordult. Egyértelmű, hogy nem az igazat mondta. Vagy nem a teljes igazságot. De miért? Tuti, hogy igazam volt, és megbánta, hogy szóba állt velem. Nyugodtan elmondhatná, hogy csak messziről el akart kerülni, nem haragudnék érte. Rosszul esne, de még mennyire, azonban még valószínűbb, hogy még én kérnék bocsánatot a zavarásért, és kínosan gyorsan lelépnék. Miért nem sikerül nekem semmi? Ha végre találok egy lányt, aki nekem is tetszene, akkor ő jön rá viharos gyorsasággal, mekkora lúzer vagyok, és az esélyeim a nullára csökkennek. Egy egészen kicsit lelombozódtam. De most mit tegyek? Kérjek elnézést, és húzzak el? Az nem lenne szép, még úgy sem, hogy Emma nem kíváncsi rám. Na jó, ez így nem mehet tovább, abba kell hagynom önmagam lehúzását, mielőtt teljesen kiakasztom magam. Mi van, ha igazat mond, csak én vagyok túl pesszimista elfogadni? Gyerünk, Rob, próbálj meg kicsit kibújni a bőrödből, és engedd el magad. Semmi okod azt feltételezni, hogy Emma nem kedvel.

- Örülök, hogy nem valami más miatt mentél el. – Nem tudom, Emma vette-e a célzást, de amikor végre a szemembe nézett, már nem is számított. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint akinek nehezére esik rám nézni, sőt! Valami volt a tekintetében, ami arra bátorított, hogy tegyek egy képzeletbeli lépést felé.

- Akkor folytathatjuk, amit délután elkezdtünk? – még én sem hittem el, hogy ezt megkérdeztem. Wow, Rob, csak így tovább! – Fázol? – ráncoltam a homlokom, amikor Emma megremegett. Fura, egyáltalán nincs itt hideg, inkább kifejezetten fullasztó a hőség.

- Tessék? – Emma kicsit megrázta a fejét, mint aki így akar magához térni. –Ja, nem… Csak eszembe jutott, hogy gyalog akartam visszamenni…

- Nos, ezt megoldhatjuk egyszerűbben is. – mosolyogtam rá, amint végre megvilágosodtam. Soha jobb alkalmat egy kis ismerkedésre, mint egy közös autóutat éjnek évadján kettesben. Ott nem menekülhet.  – Gyere, elviszlek, és közben beszélgetünk.

         Gondoltam jobban járok, ha esélyt sem adok neki a visszautasításra, így azonnal karon ragadtam, és magammal húztam a parkoló felé. Már majdnem a kocsihoz értünk, amikor Emma megtorpant, és én is megálltam, mert nem tudtam, mi történhetett. Kérdőn pillantásomra magyarázkodni kezdett.

- Vissza kell mennem… a táskám…

- Engedelmeddel, már a kocsimban van. – szóltam közbe elégedetten mosolyogva. Legalább valamit jól csináltam. Így már nem marad ürügye, hogy meglógjon. Bár talán nem is az volt a szándéka.

- De… hogyan? – bámult rám leesett állal, és tudtam, hogy ezt valóban meg kell magyaráznom neki.

- Amikor Debbie észrevette, hogy nem vagy itt, nem éppen csöndesen hozta mindenki tudomására. Megijedtem, aztán megtalálták a táskádat, és kicsit megnyugodtam. Valahogy éreztem, hogy nem mehettél messzire. A többiek viszont készültek itt hagyni téged, így vállaltam, hogy megvárlak, és visszaadom a táskádat.  – azt nem tettem hozzá, hogy senkit nem érdekelt sem az, hogy eltűnt, sem pedig, hogy vigyázzanak a holmijára. Biztosan nem esne jól szegénynek, ha tudná. Emma egy ideig emésztgette a hallottakat, aztán halkan megszólalt:

- Köszönöm!

- Állok rendelkezésedre! – vigyorogtam rá. Érthetetlen jókedvem támadt, és vidáman tártam ki előtte a kocsi ajtaját, mert időközben odaértünk az Audihoz. Emma rám nézett, és megint elpirult, én meg úgy éreztem, napokig tudnám nézni ilyenkor.

          Amikor beszállt, fütyörészve ballagtam a vezetőülés felöli oldalra, és behuppantam a helyemre. Felülkerekedett rajtam az optimizmus, és valamiért úgy éreztem, hogy jó irányba haladok. Ritkán érzek ilyesmit a magánéletemmel kapcsolatban. Illetve régen nem éreztem ilyesmit. Most valahogy tudtam, hogy valami jó készül. Furcsa érzés volt, de megnyugtató, és egyben felemelő. Micsoda butaság! Hogy lehet ez? Nem tudtam, de akkor nem is érdekelt, csak élvezni akartam, hogy jól vagyok.

          A kocsiban eleinte egy szót sem szóltunk, de nem is hiányoztak a szavak. Még a zene sem hiányzott, pedig soha nem vezetek zene nélkül, a lejátszóban kopásig forognak a CD-k. Most olyan… tökéletes volt így, csak ketten voltunk a néptelen országúton ezen a forró éjszakán, és élveztem a levegő cirógatását, ami kintről áradt be, amikor Emma leengedte az ablakot. A huzat lágyan fújta a haját, ismét felém sodorva azt a jellegzetes Emma-illatot. Még mindig nem tudtam beazonosítani, milyen illat is ez, de abban biztos voltam, hogy nem tudnám megunni. Időnként felé sandítottam, és láttam, hogy egy ideig nem találta fel magát, de aztán mintha kicsit felengedett volna, már nem ült olyan mereven.

          Jó volt ez a békés csönd, de közben beszélni is akartam. Nem volt olyan hosszú az a néhány mérföld New Orleansig, és nekem azt kellett kihasználnom, ami adatott. Honnan tudjam, hogy lesz-e még egyáltalán lehetőségünk beszélni? Emma azonban megelőzött, mielőtt egyáltalán kigondolhattam volna, mit is mondjak.

- Mitől ijedtél meg?

          Először nem is értettem, miről beszél, de aztán a másodperc törtrésze alatt ráébredtem, hogy az imént árultam ezt el neki. Hoppá. Igazából csak kicsúszott a számon, és nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e tudnia, hogy mennyire aggódtam miatta. Addig semmi esetre sem, amíg nem tudom, ő mit gondol rólam, és erről az egész szituációról, amibe kerültünk. Szemvillanás alatt semmivé lett az imént jókedvem és nyugalmam. Mit válaszoljak most neki? Merjem felvállalni az igazat? Merjem kiadni magam? Van értelme? Egy pillanatig tartott az egész vívódásom, miközben Emma csöndesen kuporogva várta, hogy feleljek. Elszántam magam. Van értelme. Érdekel engem ez a lány. Muszáj kockáztatnom.

- Talán furán fog hangzani, amit most mondok. – köszörültem meg a torkom. Nem igazán tudtam, hogyan fejezzem ki magam, de reméltem, hogy megérti, amit mondani akarok. Talán ezt nem bénázom el nagyon. Na jó, ebből elég Pattinson, legyél vele őszinte! Nem veszíthetsz semmit, legrosszabb esetben hülyének néz, de hát nem ő lenne az első, és nyilván nem az utolsó. De talán Tomnak igaza lehet, és Emma sem közömbös irántam, akkor viszont valahogy lépnem kell. – Tudod, sokszor kerestelek a szememmel este a forgatáson. Látni akartam, hogy ott vagy. Valahogy… minden könnyebben ment, miután beszéltünk, és jólesett a tudat, hogy ott vagy a közelemben. Láttam, hogy ott állsz, és figyelsz, és ez segített. De amikor egyszer rád néztem, észrevettem, hogy a gondolataidba merültél, és olyan… idegesnek tűntél. Mintha megrémített volna valami, és menekülni szeretnél. Aztán a következő percben már nem láttalak, és amint elszabadultam, azonnal a keresésedre indultam, de senki nem tudta, hol lehetsz. – ahogy felidéztem a jelenetet, újra felsejlett előttem Emma fájdalmas arckifejezése, és kellemetlen szorítást kezdtem érezni a mellkasomban. Mereven bámultam az utat, és igyekeztem kiverni a fejemből a képet, nem szerettem a gondolatot, hogy esetleg akaratomon kívül bántottam Emmát.

- Folytasd. – jutott el a tudatomig a kérlelő suttogás. Azonnal elillant belőlem a feszültség, és nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy felé forduljak. Bár a kocsiban sötét volt, a hold biztosított elegendő fényt ahhoz, hogy magamba ihassam Emma látványát. Szelíden, bátortalanul pislogott rám, a szeme tágra nyílt, és bár próbálta leplezni, sütött belőle a kíváncsiság.

- Rendben. – szegeztem a tekintetem ismét az útra. – Szóval… nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam… - kínomban elnevettem magam. Nevetséges, színész vagyok, és nem találom a szavakat!

- Hát, az jó lenne, ha úgy tennéd, hogy megértsem… - mormolta Emma.

- Megijesztettél. – böktem ki saját magam számára is váratlanul. – Az arcod, ahogyan néztél, mielőtt eltűntél… Olyan volt, mintha miattam… Szóval, mintha előlem menekülnél. – na, ha eddig nem is, most már tuti, hogy zakkantnak néz. De most már mindegy, ha elkezdtem, be is fejezem. – Azt hittem, elijesztettelek. Hogy megbántad, hogy belementél a találkozóba. Azt gondoltam, előlem szaladtál el. És nem voltam benne biztos, hogy örülni fogsz nekem, amikor visszajössz, de tudnom kellett, jól vagy-e. – most már kellőképp felhúztam magam, ráadásul zavarba is jöttem, amiért kicsit túl sokat beszéltem, és persze idegességemben rögtön azt tettem, amit mindig, ha nem tudom feltalálni magam. Turkálni kezdtem a szénakazlat. Emma sokáig nem szólalt meg. Túl sokáig. Király. Lealáztam magam, nem is kicsit. De nem tudtam haragudni rá. Nem az ő hibája, hogy én ilyen defektes vagyok.

- Igazad volt. – motyogta végül alig hallhatóan, számomra mégis ordításnak tűnt ez a két szó, éles volt, hangos, bántotta a fülem, de annyira, hogy felszisszentem a hallatán. – De csak ideiglenesen bizonytalanodtam el! – tette hozzá sietve Emma, gondolom ezzel akart javítani a helyzeten. Hát, nem nagyon jött össze.

- Ez most igazán megnyugtat. – nevettem fel kicsit talán gúnyosan.

- Sajnálom. – mormolta Emma szégyenlősen. Mintha valami bujkált volna a hangjában, valami nagyon szomorú éle volt.

- Ne sajnáld. – kértem barátságosan. Nem ő tehet róla, hogy én mindenhez rosszul kezdek. Kedvem lett volna vigasztalón megcirógatni azt a bánatos arcát, és mire észbe kaptam, már nyúltam is felé. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy ehhez semmi jogom. Visszarántottam a kezem, és erővel visszatapasztottam a kormányra. Lassan a városba érünk, és nekem haza kell vinnem Emmát. Talán többet nem is beszélünk majd. Pedig mennyire nem így képzeltem ezt az egészet! Bár azt igazából magam sem tudtam, hogyan is képzeltem. Így nem, az biztos. – Nem a te hibád. – préseltem ki magamból a szavakat. – Nyilvánvaló, hogy nem vagyok az eseted… Én sajnálom, hogy problémát okoztam…

          Épphogy kimondtam a szavakat, Emma furcsa hangot hallatott, mint aki felháborodásában fújtat. Meglepetten fordítottam oldalra a fejem, hogy lássam, mi történt. Hirtelen nagyon felajzottnak tűnt, sőt, úgy festett, mint aki menten felrobban, ha nem mondhat valamit. Az arca egészen kipirult az izgatottságtól, ezt még az egyre sűrűsödő utcai lámpák fényében is tisztán láthattam.

- Nem, nem! – kiáltott fel. – Félreértesz! Nem miattad volt, épp ellenkezőleg! Velem volt, vagyis van a baj! – hadarta egy szuszra.

- Ezt most már tényleg nem értem. – csóváltam a fejem elképedten. Most mi a fene történik? Ennyire hülye csak nem lehetek, hogy ne fogjam fel a dolgokat. – Akkor mi elől menekültél az erdőbe egyedül? – értetlenkedtem.

- Magam elől. – vallotta be szemlesütve. Valami azt súgta, ennél bővebb magyarázatot is fogok kapni, és a remény újra pislákolni kezdett bennem. Na nem nagy lánggal, de azért alakult. Ezek szerint talán mégsem értettem teljesen félre mindent.

         Közel jártunk a hotelhez, ahol Emma, és a stáb többi tagja lakott. Én a város másik felén voltam elszállásolva, természetesen egy exkluzív szállodában, de most mindent megadtam volna, ha ott lenne a szobám Emmáé mellett, hogy ne kelljen elszakadnom tőle. De talán nem is muszáj még elszakadnunk… Talán ő sem bánja, ha… A következő kereszteződésnél egyszerűen nem arra kanyarodtam, amerre kellett volna, mert jobb ötletem támadt. Emma annyira belemerült a gondolataiba, hogy fel sem tűnt neki semmi.

- Néztelek Sarah-val… annyira szépek voltatok, és olyan valóságosnak tűnt az egész szituáció… - kezdett el végre újra beszélni. Na de mi ez?! Hogy jön ide Sarah?? Már majdnem felkiáltottam felháborodottságomban, de Emma félbeszakított. – Ne! Végig akarom mondani, mielőtt még meggondolom magam. Természetesen tudom, hogy ez csak a munkátok, és nem szabad semmit belemagyarázni a dologba. Két éve dolgozom nap, mint nap forgatásokon, tudom, mi a helyzet. Mégis… annyira… rossz érzés volt végignézni, ahogy te… ti… biztosan érted…

           Persze, hogy értettem. Jobban értettem, mint azt gondolta volna. De soha eszembe sem jutott volna, hogy Emmát zavarta, amit látott. Megmondom őszintén, egy egészen kicsit büszke voltam, hogy Emma így érzett, és végre megnyugodtam. Ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy tetszem neki, nem is kell. És milyen zavarba jött a vallomásától! A világ minden kincséért sem nézett volna rám, a tekintetét mereven a kezeire szegezte. Csak néztem őt, és csodáltam, hogy még nálam is bátrabban felvállalta, amit akkor érzett, amikor mással látott. Talán megérezhette a pillantásom, mert lassan felemelte a fejét, és félénken rám sandított sűrű szempillái alól. Próbáltam bátorítón a szemébe nézni, hogy ne ijedjen meg. Még törékenyebbnek tűnt, mint eddig. Én pedig valahogy erősebbnek éreztem magam, ami különösen fura volt. Egyelőre nem tudtam, mi ez az egész, csak azt, hogy meg akarom védeni Emmát. Közben odaértünk az úti célomhoz, így egy kis parkolóba kormányoztam a kocsit.

- El kellett mennem a közeledből egy időre. – folytatta végül a vallomását kicsit bátrabban, észre sem véve, hogy megálltunk. -  Ki kellett szellőztetni a fejem. Nem voltam képes nézni titeket. Ráébredtem, milyen kevéssé vagyok érdemes a figyelmedre. A parkban ültem, és gondolkodtam, miért érzek így. Nem volt bonyolult rájönnöm, hogy nem vagy közömbös a számomra. De olyan nehéz volt elhinni, hogy én érdekelhetlek téged. Ami azt illeti, még mindig nem tudom felfogni.

         Már megint lesütötte a szemét, mint egy szégyenlős kislány, és én még sosem láttam bájosabbat. Egy felnőtt nő ült mellettem, most mégis apró kis virágszálnak tűnt. Nekem mégis volt egy olyan érzésem, hogy Emma sokkal több mindent képes kibírni, mint azt én valaha el tudnám képzelni. Most pedig totálisan el van bizonytalanodva, és mindez miattam van. Miattam! Melegség töltötte el a szívem, és már nem voltam képes megálljt parancsolni a mozdulataimnak. Emma lehajtott feje felé nyújtottam a kezem, és óvatosan az álla alá téve az ujjamat magam felé fordítottam az arcát. A bőre annyira finom volt, és vékonynak tetszett, hogy félő volt, egy óvatlan pillanatban elszakadhat.

- Pedig elhihetnéd nekem. – rekedt volt a hangom, csoda, hogy egyáltalán ki tudtam nyögni ezt a mondatot is. Emma meredten bámult a szemembe, és én egy pillanatra elvesztem az övében. Nem tudom, meddig nézhettük így egymást. A hüvelykujjammal gyengéden megcirógattam az arcát, és boldogan élveztem meleg selymességét. Az meg külön feldobott, hogy Emma nem utasított el. Nem, viszont behunyta a szemét.

- Ne. – kértem halkan. – Nyisd ki a szemed, kérlek.

Emma engedett a kérésemnek, és fátyolos tekintetét rám szegezte. Sugárzott belőle valami lángolás, és örömmel merítkeztem meg a hullámaiban.

- Köszönöm. Szeretem nézni a szemed. Olyan őszinte tekinteted van. És olyan könnyű olvasni benne. Legalábbis most… - mosolyodtam el. Elhúzódtam tőle, és az ajtónak vetve a hátam nem tettem mást, csak elgondolkodva néztem őt. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy most itt van velem, de tudtam, hogy nem akarom elengedni, és nem akarom, hogy bántódása essék. Nem vagyok kemény fickó, de el tudtam képzelni, hogy érte sok mindenre képes lennék.

- Mi az? – nézett rám érdeklődve Emma. – Mire gondolsz most? Nekem nem olyan könnyű olvasnom benned.

- Csak az jár a fejemben, mennyire hálás vagyok, amiért elmondtad, mit érzel.

- Te is őszinte voltál velem, és egyébként sem kenyerem a hazugság.

- Helyes! – vidultam fel. – Nekem sem. Akkor ezt megbeszéltük. Kérnék valamit.

Emma arca azonnal zárkózottá vált, nyilván sejtése sem volt, mire számítson.

- Mit?

- Ne ijedj meg, semmi rosszról nincs szó. – mosolyogtam rá megnyugtatón. Hihetetlen, mit gondolt ez a lány? Hogy arra kérem, dobja le a ruháit, ha már így elvagyunk? – Csak azt szeretném kérni, hogy mindig légy velem ilyen őszinte. Cserébe persze én is nyitott könyv leszek számodra. – vigyorogtam rá gyerekesen, aztán újra elkomolyodtam, hiszen végülis nem játszadozni akarok vele. – Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad velem. Nem akarok fájdalmat okozni. Nem akarom újra azt látni a szemedben, amit este… - rándult grimaszba az arcom. – Szeretném, ha megtanulnál bízni bennem. Talán korai ilyesmiről beszélni, de mégis ki kell mondanom. Fura, nem szoktam ilyen hamar kitárulkozni. – nem is értem… igaz, hogy bárkivel képes vagyok beszélni, de azért az érzéseim sokáig tabuk. – Idővel, ha megismersz, rájössz, hogy nem vagyok olyan, mint a hírem.

- Soha nem adok a pletykákra! – találta meg a hangját Emma, és felháborodottan ellenkezett.

- Újabb dolog, aminek örülök veled kapcsolatban. –nevettem fel, és újabb kő gördült le a szívemről. Létezik, hogy mégis ilyen szerencsés legyek? – Szóval? Mit szólsz? Hajlandó vagy esélyt adni magunknak? És hajlandó vagy elfogadni, hogy engem igenis TE érdekelsz, nem más?

Emma erre hátradőlt, és elmélyülten méregetni kezdett. Nem szólt egy szót sem, csak kritikusan vizsgálgatott, és kezdtem magam nagyon kellemetlenül érezni. A következő pillanatban aztán vidáman felnevetett.

- Jól van, legyen! Minden kérdésedre igen a válaszom! Vágjunk bele, Mr. Pattinson!

Megkönnyebbülten nevettem el magam, és ezúttal jókedvemben túrtam szét a hajam. El sem hittem, hogy idáig jutottunk! Haladsz, Pattinson, megy ez neked!

- Abban nem lesz hiba, Miss Pintér! – kacsintottam rá. – Mostantól le sem fogsz tudni vakarni magadról. – Szegény biztos azt hiszi, viccelek, de ahogy ismerem magam, tényleg így lesz. Egy lépést sem tehet majd nélkülem.

- Úgy legyen! – nevetett. Aztán mintha végre észlelni kezdte volna a külvilágot is, feltűnt neki, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne. – Rob! Tulajdonképpen hol vagyunk? – forgolódott körbe érdeklődve. Én csak mosolyogtam, de nem válaszoltam. Most jött el az én időm. Egyetlen szó nélkül szálltam ki a kocsiból, és a tekintete által kísérve mentem az oldalára. Amikor kinyitottam előtte az ajtót, meglepetten nézett fel rám.

- Gyere. – nyújtottam felé a kezem. Emma nem kérdezett többet, és ez mindennél többet árult el. A szemeiben bizalom égett, és szótlanul az enyémbe csúsztatta a kezét.

2.fejezet

Sziasztok!

Végre megérkeztem az új fejezettel, sajna nem rajtam múlt, hogy nem került fel már korábban, de behalt a számítógépem, és újra kellett telepíteni. :( Még szerencse, hogy nem veszett el az egész eddigi munkám. :)

 Millió puszim Mindenkinek! Nagyon köszönöm, hogy itt is egyre többen vagytok, és hálás vagyok a kommentekért! 

Adri

      Fura volt. Amint kimondtam, hogy „hello”, legszívesebben sarkon fordultam, és elrohantam volna, aztán miután láttam, ahogy a hangomra a lány összerezzent, mint akibe villám csapott, csak még inkább beijedtem. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. Még hogy ötlet! Idióta Pattinson, át sem gondoltad, csak iderohantál! Eszedbe sem jutott, hogy talán nem is kíváncsi rád? Biztos nem véletlenül meredt rám korábban olyan ellenségesen. Talán jelezni akarta, hogy tartsam magam távol tőle. Erre én mit csinálok? Ide jövök, hadd küldjön el a francba személyesen. Gratulálok, Patty, ez sokat segít az önbecsüléseden.

          Tök hülyének éreztem magam, amiért csak úgy megszólítottam a lányt, de aztán úgy voltam vele, ha már belevágtam, legalább ne rontsam el a dolgot, így mozgósítottam minden rejtett tartalékomat, ami az ismerkedést segíthette elő. Előbányásztam egy hódítónak szánt mosolyt, és csak remélni tudtam, hogy a bájos idegen nem veszi észre a kezem remegését. Mire végül felém fordult, már egész jól sikerült rendezni a vonásaimat. De ez nem tartott sokáig, mert ami ekkor történt, attól megint kicsit összezavarodtam. Olyan gyorsan pördült meg a tengelye körül, hogy a haja csak úgy repkedett a feje körül. Mögötte állva egyébként is éreztem, hogy milyen finom illat lengte körül, de a mozdulatától ez most megsokszorozódva sodródott felém. Olyan ismerős illat volt, olyan édes. Persze nem túlzottan, nem volt émelyítő, sokkal inkább… csábító.

          Kicsit talán túl közel álltam hozzá, ami engem mondjuk nem zavart, mert leginkább csak még közelebb szerettem volna menni (ami elég meglepő, hiszen nem igazán szeretem, ha behatolnak a személyes szférámba), de a lányt láthatóan annál inkább, mert halálra vált arccal hátrálni kezdett, amint megismert. Egyenesen nekitolatott az ablaküvegnek, és egyszerre csapdába esett védtelen kis őzikének tűnt. Na tessék, ezt megcsináltam! Tényleg egy nagy hülye vagyok! Ez a lány irtózik tőlem, mit keresek én itt? Elfutottam volna, de a másik Rob mást gondolt.

          A helyzet finoman szólva is kezdett egyre kínosabbá válni, amikor még mindig nem szólt semmit a lány, de talán szegénynek még zavarba ejtőbb lehetett. Úgy láttam, megint elfelejtett levegőt venni. Oké, ha jobban meggondolom, ez mindenképpen nekem kedvez. Legalább lesz időm megszólalni, mielőtt megtölti a tüdejét levegővel, és határozottan lekoptat. Ha már megalázom itt magam, legalább jussak szóhoz. Bár az nem biztos, hogy mondani fogok bármi értelmeset is. Hajlamos vagyok hülyeségeket beszélni. Mindegy, rendületlenül mosolyogtam, és le nem vettem volna róla a szemem. Mielőtt azonban kinyögtem volna egy „bocs, csak azt akarom megkérdezni, nem tudod-e véletlenül, merre van a mosdó?”-t, a lány összeszedte magát egy kicsit.

- He… hello… - motyogta elpirulva, és nagyokat pislogott rám.

Egészen újszerű energia lett úrrá rajtam a hangját hallva, és kezdtem magam feldobottnak érezni. Most már teljesen szívből jött a mosolyom.

- Azt hiszem, mi még nem találkoztunk. - találtam meg valahogy végre az ideillő hangot, amin még én is meglepődtem. Hoppá, talán mégsem vagyok totál reménytelen? Hát, lehet, hogy inkább az segített, hogy kezdtem felfedezni, hogy ez a lány nem mérges rám, sokkal inkább összezavarodott. Az is erre utalt, ahogy a haja tövéig elvörösödött. Azért ez megkönnyítette a dolgomat. Egy kicsit. Bár azt még mindig nem tudtam pontosan, mit is akarok én itt. - Robert vagyok. - nyújtottam felé a kezem.

          Nem úgy tűnt, mint aki felfogta volna, mi van. Csak bámult, de semmit nem láttam a szemében. Akár egy földönkívülit is nézhetett volna. Semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, amit mondtam. Egy pillanatra megint elfogott az a halvány rossz érzés, hogy talán ő is egy rajongó. Ők szoktak hasonlóképpen reagálni, amikor hozzájuk szólok. Hülye egy dolog, tisztára ki tudok akadni tőle. Miért kell úgy meredniük rám, mint valami istenre? Basszus, láttak már rajtam kívül férfit? Hol vagyok én azoktól?

          Már azon voltam, hogy visszadugom a kezem a zsebembe, és úriember módjára észrevétlenül távozom (abban a reményben, hogy talán észre sem veszi majd, hogy ott jártam… vagy azt hiszi, álmodta…), amikor végre megcsillant valami azokban a különlegesen szép szürkés árnyalatú szemeiben, és ő is kinyújtotta a kezét.

          Uhh, nem számítottam rá, hogy olyan selymes lesz a bőre, mint egy kisbabáé! Na jó, valójában nem sok fogalmam van róla, milyen egy kisbaba bőre, de mindenki odavan tőle. Hát én ettől voltam oda. Tök ciki, ezt Tomnak tutira nem mondom el. Rákattantam egy nő bőrére. Képzelem, miket hozna ki ebből.

          Apró keze volt, vékony, kecses ujjakkal, és szerencsére nem lakkozta a körmeit idétlen rózsaszínekre, meg neonzöldekre. Azoktól megüt a guta. Jó érzés volt hozzáérni, olyan furán bizsergető volt, és akaratlanul is elmosolyodtam, amikor az arcára nézve megláttam rajta, mennyire elkalandozott. Talán hasonló gondolatok járnak a fejében, mint nekem? Öhm… érdekes elgondolás…

          Bármilyen szívesen fogtam volna még percekig a kezét, de igencsak döcögősre sikeredett eddig a társalgásunk, szóval talán ideje lenne haladni. Lehetőleg előre. Gyerünk, Pattinson, te vagy a férfi, vagy mi! Vedd a kezedbe az irányítást!

- Khm… - köszörültem meg a torkom, hogy kissé visszarángassam a lányt a jelenbe. Még mindig úgy szorongatta a kezem, hogy az a kellemes érzésem támadt, hogy nem igazán akar elengedni. Aztán végre rám kapta a tekintetét, és olyan sebesen rántotta el a kezét, mintha megégette volna. Újra pír árasztotta el az arcát. Hm… mi tagadás, tetszett, ahogy el tudott pirulni. Főleg, hogy miattam történt. Dagadt a mellem.

          Vártam, hogy ő is elárulja végre a nevét, de mintha megint megkukult volna. Mi tagadás, elég furán viselkedett, dehát én sem vagyok sokkal jobb. Nézett rám, egy szót sem szólt, én pedig türelmesen vártam, hogy leessen neki. Meg is történt. Hirtelen feleszmélt, és bocsánatkérőn nézett a szemembe.

- Ó, bocs… elfelejtettem… Emma vagyok… izé… Emma Pintér…

Na végre, megtudtam! Mosolyogtam, mint a vadalma.

- Emma… - ízelgettem a nevét, és arra jutottam, hogy illik hozzá. Passzol ehhez a kis apró tüneményhez, ehhez a törékeny lányhoz, akinek a legszebb arca van, amit valaha is láttam. - Nagyon szép neved van. - wow, ez aztán a csajozós duma! Jól nyomod, Patty…

- Köszönöm. - jött zavarba már megint. - A tiéd sem rossz… - sandított rám félénken mosolyogva. - Robert… vagy inkább Rob?

- Azt hiszem, maradjunk inkább a Robnál, az sokkal közvetlenebb, nem? - javasoltam. Azt nem tettem hozzá, hogy alig akad valaki, aki Robertnek szólítana (konkrétan szerintem csak anya, és ő is csak akkor, amikor mérges rám), és igazából azt nem is szeretem annyira. Túl hosszú, és olyan komoly név… olyan hivatalos.

- De, de, persze… - vágta rá Emma, aztán beállt egy kis csönd, de ezúttal nem zavartattam magam. Inkább kihasználtam az alkalmat, hogy kicsit jobban szemügyre vehessem őt.

          Hát, el kell ismernem, első látásra megragadott benne valami. Nem is tudom… talán a szemei… igen, amikor először megláttam a szemeit… az volt az a pont… Milyen pont is? Az, amikor eldöntöttem, hogy nem mehetek el mellette szó nélkül. Jó, igaz, kellett Tom hathatós segítsége is, de a lényeg, hogy most itt vagyok. Olyan szép a bőre! Olyan áttetsző, olyan vékony, mégis olyan puhaságot áraszt magából… Szerettem volna ismét megérinteni, mert olyan érzésem támadt, hogy akármikor elillanhat előlem, és többé nem látom. Kell a bizonyíték, hogy igenis itt volt, és beszéltem vele. Már megint milyen butaságok jutnak az eszembe? Zavartan lenéztem, és akarva-akaratlanul is végigsiklott rajta a tekintetem. Ohh, ez nem volt jó ötlet… Milyen jó alakja van! Nem annyira légies, nem is olyan csontos, amilyennek az arca alapján képzeltem volna. Inkább formás… igen… éppen ott kerekedik, ahol kell… Kimondottan szexis volt, tetszett, ahogy a felsője finoman kihangsúlyozta a mellét, és ingerlőn körülölelte a derekát. És ahogy a farmer szorosan ráfeszült a csípőjére, a hosszú combjaira… Az a vizuális agyam azonnal működésbe lépett, és olyanok jutottak eszembe, hogy… uhh… Ez már beteges, Pattinson, térj észhez! Még nem is ismered, és máris ágyba vinnéd? Megérdemelnéd, hogy faképnél hagyjon! Bűntudatosan emeltem fel a fejem, de ekkor meg az ajka került a látóterembe, és automatikusan megakadt rajta a szemem. Szép ívű szája volt, a színe halvány rózsaszín, nekem az érő eper jutott róla eszembe. Az alsó ajka kissé dúsabb volt, mint a felső, és Emma éppen beharapta kissé, ami nem éppen segített lehiggadnom. Nyilvánvaló volt, hogy ő is kínosan feszengett, és kétségbeesetten törtem a fejem, mivel oldhatnám a hangulatot, majd ekkor Emma anélkül, hogy akarta volna, mentőövet dobott nekem. Ugyanis a szájához emelte a kávésbögréjét, és kortyolt egyet belőle. Nem is tűnt fel eddig, hogy van nála valami.

- De jó, van kávéd! - Örültem meg talán túlságosan is. Szó mi szó, egyébként tényleg összefutott a számban a nyál a kávéillattól, ami hirtelen megcsapott. - Hol szerezted? Egész álló nap próbálok felhajtani valahol egy jó erős kávét, de ebben a fejetlenségben valahogy mindig elmaradt…

Nem kellett választ kapnom a kérdésre. Emma éppen kezdte volna mondani, amikor a semmiből felbukkant mellettünk Colin, a rendezőasszisztens.

- Robert, jelenés van- közölte. – Sarah végre elkészült, nem késlekedhetünk tovább a felvétellel, még megint meggondolja magát ez a kis…

          Elharapta a mondat végét, de ez így is elég beszédes volt, és kitört belőlem a nevetés. Emma is nevetett, szóval valószínűleg előtte sem ismeretlen Sarah természete. Jóízűen nevetgéltünk, aztán barátságosan átkaroltam Colint. Őt bírtam, az egyik volt azok közül, akik tudták, mi a dolguk, és Colin tartotta is magát hozzá.

- Oké, Colin, értem. Már megyek is. Csak egy pillanat. - egyezkedtem volna, de nem jött be. Colin szigorúan összeráncolta a szemöldökét, ami nem sok jót sejtetett.

- Nem, az nem jó. - csóválta a fejét. - Nincs idő, és még gyorsan sminkbe is kell menned. Gyere! - ő már el is indult, de azért pár lépéssel arrébb megállt, és sürgetően fordult vissza felém.

- Na jó, megyek. - húztam el a számat kelletlenül. Nem akartam itt hagyni Emmát, éppen, amikor végre sikerült szóra bírni. Aztán olyan ötletem támadt, amit muszáj volt kihasználnom, ha nem akartam, hogy ennyivel vége is legyen. Látnom kell Emmát, még ma! - Itt leszel a végéig? - kérdeztem reménykedve.

- Hol máshol is lehetnék? - mosolyodott el szerényen, ami rettentő jól állt neki. Egyre biztosabb voltam benne, hogy meg kell ismernem őt.

- Rendben, akkor megkereslek, jó?

Kicsit meglepettnek tűnt, mint aki nem érti, mit akarhatok tőle, de aztán igent bólintott, amitől megnyugodtam, és vidáman rámosolyogtam.

- El ne tűnj nekem! - figyelmeztettem. - Folytatni szeretném ezt a beszélgetést. Még nagyon sok dologra kíváncsi vagyok… - eszembe jutott a sötét pillantás, amit először kaptam tőle, amikor meglátott, és úgy éreztem, mindenképp tudnom kell, mi volt az oka. De biztosan semmiség, hisz most semmi nem utal arra, hogy baja lenne velem. Újra elmosolyodtam. – Érdekesnek ígérkezik. Szóval akkor… később találkozunk… Emma. - ahogy elfordultam, még odaintettem neki, aztán elindultam Colin után, aki elég dühös fejet vágott, de valahogy nem tudott érdekelni. Túl jól éreztem magam ahhoz, hogy le tudja törni a kedvem.

- Rob! - hallottam meg a nevemet, mire megtorpantam, és visszafordultam.

- Igen? - kérdeztem mosolyogva. Emma elindult felém, és ahogy közelebb ért, úgy lett egyre szélesebb a mosoly az arcán. Mintha mostanra engedett volna fel… A szívem érthetetlen kalapálásba kezdett, nagyon kíváncsi voltam, mit akar. Megállt előttem, és szó nélkül megfogta a kezemet. Egészen meglepett, nem tudtam, mire készül. De végül csak a bögréjét tette a tenyerembe, és rázárta az ujjaimat.

- Egy kis energia, hogy ébren tartson, amíg találkozunk. - huh, basszus, a hangja olyan búgó lett, amitől a szavai szinte ígéretként hangzottak… mire is? Úristen, mit művel velem ez a lány?

- Mióta beszéltünk, éberebb vagyok, mint valaha. - suttogtam halkan, és láttam rajta, hogy jólestek neki a szavaim. - De azért megiszom, csak hogy biztosra menjek. Köszönöm! - mélyen a szemébe néztem, azzal a hátsó szándékkal, hogy kicsit megbabonázzam, vagy mi. Hát, nem volt szép tőlem, de azt mondták, hogy így hat a nézésem, és kíváncsi voltam, igaz-e. Mindenesetre bevált. Nem mintha én nem merültem volna el kicsit túlságosan is Emma szemeiben.

          Persze minden jónak vége szakad egyszer, és Colin tett is róla, hogy ez a pillanat se tartson örökké. Puffogva karon ragadott, és rángatni kezdett maga után, úgyhogy kénytelen voltam magamhoz térni. Kábán mentem utána, miközben szüntelenül morgolódott, hogy itt senki nem normális (hát ki vagyok én, hogy vitatkozzam vele?), aztán betuszkolt a sminkes kocsiba, és szerintem még az ajtót is rám zárta, nehogy meglógjak.

          Janice, a sminkes szó nélkül kezelésbe vett, én meg némán ücsörögtem a székben Emma kávéját kortyolgatva, amíg újra rám pakolta a kilónyi vakolatot. Más esetben végigdumálom az ilyen procedúrákat, már csak kínomban is. Hiába, nem tehetek róla, folyton beszélek, főleg, ha kínosan érzem magam, vagy csak unalmamban.  Komolyan, bármiről képes vagyok beszélni. Ami ennél sokkal cikibb, hogy bárkinek. Annak is, akit nem is érdekel. Vagy akit akkor látok először. Volt, hogy a boltban a pénztárost traktáltam az iraki helyzettel, mert éppen arról olvastam valamit az újságban. Persze fogalmam sincs az iraki helyzetről, de megmaradt bennem a hír. Vagy mittudomén. Fura figura vagyok, tudom. Mondták már páran. A barátaim nem is értik, hogy nem került még rám kényszerzubbony. Bár rám talán kényszerszájmaszk kéne, hogy befogjam. Van egyáltalán olyan? Hm… tiszta zakkant vagyok, nem vitás. Szegény Emma, fogalma sincs, mire vállalkozott. Na jó, ez igazából nekem csak jó, mert ha ismerne, biztos menekülne. Így még van esély. Egész jól elröhögtem magamon ott a székben, amíg fel nem tűnt, hogy Janice úgy nézett rám, ami kétséget sem hagyott afelől, mit gondolt rólam. Pff… talán nem is gondolja olyan rosszul.

          Amikor végeztek a fejemmel, elszaladtam az öltöző kocsimhoz, hogy letegyem Emma bögréjét, aztán visszamentem megkeresni Chuck-ot, a rendezőt. Sarah-val ácsorgott az egyik sarokban, aki időközben már átvette az új ruháját, ami szerintem tök ugyanolyan volt, mint az előző, de amikor nekiállt előttem illegetni magát, hogy tetszik-e nekem, amit látok, gyorsan mindent ráhagytam, csak szálljon le rólam. Szerencsére úgy tűnt, mostanra feldolgozta az őt ért „traumát”, és készen áll a munkára. Nyugodt volt, és ez nagyban kihatott Chuck hangulatára is. Oké, akkor most már talán dolgozhatunk is. Helyes.

          Amíg beálltunk a díszletbe, és előkészültünk a jelenethez, önkéntelenül is keresni kezdtem Emmát a szememmel. Eltartott pár percig, de végre felfedeztem őt. Éppen el volt merülve valamiben, komoly ábrázattal hajolt valami papír fölé, és összeráncolt homlokkal tanulmányozta. Van egyáltalán fogalma róla, milyen szép? Nem hinném. Süt róla az önbizalomhiány. Érdekes, ha jobban belegondolok, amikor szemtől szemben álltunk, minden érzelem tisztán felfedezhető volt a szemében. A szemei elárulták őt. Ezt fontos megjegyeznem.

          Észrevettem, hogy egy-két pasi elismerően megnézte magának őt, konkrétabban a formás fenekét, ahogy előre volt hajolva. Emmának fel sem tűnt, csak dolgozott tovább. Ez jó, ne is foglalkozzon más pasikkal, amikor… amikor mi? Foglalkozzon csak velem? Aztán miért? Miért zavarna, ha esetleg kacéran rámosolyogna az egyik bájgúnárra, aki rá mereszti a szemeit? Semmi közöm Emmához. Bár ha őszinte akarok lenni magammal, szeretném, ha lenne hozzá közöm. Nem vagyok normális! Nem is ismerem! Mi van, ha valójában egy hisztis sárkány, vagy titokban férfiakat gyilkol, akiket előtte kikötöz az ágyhoz, és jól elveri az ostorával? Uhh…

          Hiába akartam, nem voltam képes nem rá gondolni. A nap további részében alig vártam, hogy végezzünk, de mindezzel együtt talán ez volt az első alkalom, amióta itt voltunk, hogy élveztem is a munkát. Mintha szárnyakat kaptam volna, totál a fellegekben jártam. Semmi nem volt képes elrontani a kedvem, habár már nem is történt olyasmi, ami erre okot adott volna. Egészen jól mentek a dolgok, Sarah is felülmúlta önmagát, és egyszer sem hibázta el a szöveget. Senkit nem ütött agyon egy reflektor sem, és senki nem lett rosszul, ami azért elég meglepő volt, tekintve, hogy egyébként eddig minden egyes nap történt hasonló eset. El sem hittem, hogy jó helyen járok. Felvettünk egy egész jelenetet, és már a másodikhoz készültünk elő, amikor teljesen ránk esteledett. Állandóan kerestem Emmát, és rettenetesen jólesett, amikor elkaptam a pillantását. Ezek szerint ő is gondol rám. Figyelte a felvételt, bár igyekezett elbújni a többiek háta mögé. Azért én sikeresen felfedeztem, és jókat derültem magamban az esetlen próbálkozásán, hogy ne vegyem észre.

          Kilenc óra lehetett, és már elkezdtük felvenni a következő részt. Előre féltem ettől a jelenettől, mert ebben kell romantikus hősként szerelmet vallanom Sarah-nak. Más esetben ez nem okozott volna problémát, mivel az előző partnereimmel elég jól kijöttünk a civil életben is, így könnyű volt eljátszanom, hogy odavagyok mondjuk Kristenért, vagy Emilie-ért, de Sarah…! Minden sejtem tiltakozott ellene, hogy szerelmes pillantással csüngjek rajta, vagy előadjam, hogy meghalnék érte. Pff…! Kezdettől nem jöttem ki vele, és szerintem nem rajtam múlt. Könnyen megtalálom a hangot az emberekkel, mármint akikkel összeköt valamiféle kapcsolat, de vele ha meggebedtem sem sikerült egyszer sem kiépíteni valamiféle munkakapcsolatot. Hülye kis affektamaca volt, teljesen elfoglalva önmaga imádatával és bálványozásával, én meg néha szinte hányni tudtam volna tőle, ami azért elég ritka nálam. Na de elvállaltam ezt a szerepet, és ez azzal jár, hogy el kell játszanom, hogy Sarah az életem. Hát legyen! Mi a színészi kihívás, ha nem ez? Ennél még az is könnyebb volt, hogy Javierrel felvegyük a szexjelenetet…

          Szóval csupa rossz érzéssel készültem erre a snittre, és fel voltam készülve mindenfélére… Csak arra nem, hogy minden pofonegyszerű legyen. Egészen megdöbbentem, de simán ment a dolog, talán mert Sarah adta magát a jelenethez, vagy mert amúgy sem érdekelt az egész, csakis Emma, és ez adott valamiféle löketet. Talán mindegy is volt, mi volt az oka, inkább igyekeztem kihasználni ezt a nem várt lehetőséget, és mindent beleadtam a szerepembe. Már ott tartottunk, hogy szinte izzott a levegő köztünk, ahogy a teraszon térdelve bevallottam az érzéseimet Sarah-nak, aki könnyekkel küszködve nézett le rám. Amikor csak lehetett, Emma felé sandítottam, aki szintén ott volt a bámészkodók között. Elmerengve nézett felénk, de láttam, hogy csak testben van itt, lélekben valahol egészen máshol jár. Ez egy picit megzavart, és ettől kezdve csak még inkább kerestem őt. Amikor egyszer ránéztem, megijesztett, amit az arcán láttam. Görcsösen megfeszülve állt, a karját mereven keresztbe fonta a mellén, és elsötétült tekintettel meredt maga elé. Félelem ült ki az arcára, és olyan messziről még azt sem tartottam kizártnak, hogy mindjárt elsírja magát. De nem figyelhettem tovább, mert felvétel közben voltunk, és mire legközelebb felé pillantottam, már nyoma sem volt.

          Ettől kezdve hiába kerestem, nem láttam sehol. Mintha elnyelte volna a föld. Talán valami baj van? Az agyam kattogott, a lehetőségeket pörgettem végig magamban, de mindig arra jutottam, hogy miattam tűnt el. Biztosan így van, láttam, hogy engem nézve lett rosszkedve. Biztos rájött, hogy hibázott, amikor belement, hogy találkozzunk, és inkább lelépett, vagy nem is tudom. A pipogya Rob egy szempillantás alatt visszatért, és csak erővel tudtam ismét a forgatásra összpontosítani. Végül valahogy sikerült, talán mert kényszerítettem magam, hogy arra gondoljak, Emmát a főnöke küldte másik területre dolgozni, és emiatt ment el. Ha végeztünk, úgyis kiderül. Itt maradok, és megvárom. Megkérdezem tőle, és ő elmondja, mi történt.

          Amikor végre aznap utoljára hallottam az „Éééés ennyi!”- felkiáltást, komolyan felszabadultam. Alig vártam, hogy leléphessek, szerintem az első voltam, aki kirohant az épületből, amint lehetett. Villámgyorsan mostam le a sminkemet a kocsimban, aztán lecibáltam az idegesítő maskarát is magamról, és beálltam a zuhany alá. Most jöttem csak rá, mennyire melegem is volt egész nap. Pár percig élveztem a rámzúduló hűvös vízcseppeket, aztán elzártam a csapot, és megtörölköztem. Öltözködés közben felhívtam Tomot, aki annyira nem értékelte, hogy az éjszaka közepén felvertem őt, és miután felvázoltam neki, mi történt, ásítozva kiröhögött, majd közölte velem, hogy igazi balfasz vagyok, ha azt hiszem, hogy Emma miattam lépett le. Szerinte egyértelműen bejövök neki, és lelkesen nógatott, hogy „kapjam el egy menetre”. Öhm… hát igen, Tomnak elég sajátságos felfogása van a kapcsolatokról. Eléggé leegyszerűsíti őket. Talán inkább meg kellett volna várnom, amíg Marcus ráért volna… na mindegy. Elköszöntem Tomtól, aztán a cuccaimat összekapkodva elindultam kifelé a kocsiból, és azon járt az agyam, hová is sietek ennyire. Azt sem tudom, Emma itt van-e még egyáltalán, és ha igen, hol keressem. Talán be kéne mennem oda, ahol beszéltünk. Igen, az jó lesz, onnan amúgy is mindent jól látok, észreveszem őt, ha még itt van.

          Bevágtam a táskámat a kocsimba, aztán szinte futottam vissza, nehogy véletlenül is elkerüljük egymást. A stáb tagjai már szépen szállingóztak kifelé, több autó már el is tűnt, de Emmát sehol nem láttam. Az épületbe érve viszont szinte rögtön megütötte a fülemet egy kellemetlenül éles hang, amelynek a tulajdonosa éppen Emmát szidta, mint a bokrot.

- Esküszöm, kirúgom, ha a fene fenét eszik is! - ahogy beléptem a bálterembe, észrevettem egy lángoló vörös hajú nőt, aki fel-alá rohangálva hevesen gesztikulált, és be nem állt a szája. - Csak úgy lelép, hát mit képzel ez magáról?! Azt hiszi, csak mert véletlenül ő az egyik legjobb berendező, már akkor megy el, amikor csak akar?! Emma! - visított fel.

- Nem hiszem, hogy elment volna. - vetette közbe egy félénk hang. Egy szőke hajú lány volt, aki bátortalanul közelítette meg a vörös boszorkányt. - Itt a táskája. - emelt meg egy fekete hátizsákot. - Biztos nem hagyta volna itt, ha elmegy. Mindene benne van. És nem is tudott volna elmenni semmivel.

- Nem érdekel! - sivította a másik nő. - Akkor is elment, és egy szót sem szólt, nem kért engedélyt!

A szőke lány tanácstalanul vállat vont, de nem mondott semmit. Letette a táskát a földre, és halkan kiment.

- Nem fogom én elvégezni az ő munkáját. - zsörtölődött tovább a vörös hajú nő, aki ezek szerint Emma főnöke volt. - Ki fogom rúgni, amint előkerül, és nincs jó magyarázata…

          Ahogy elhagyta a termet, folyamatosan morgolódott, és úgy sétált el mellettem, mintha ott sem lennék. Én meg csak álltam ott egyhelyben és fogalmam sem volt, mi legyen. Emma eltűnt? De hol van? Merre jár? Csak így itthagyott csapot-papot? Nem tudom, miért, de valami azt súgta, nem esett baja. Persze honnan is tudhatnám? Azt sem tudom, hová ment, miért ment el, és mit csinál. Nem is az én dolgom. Mégis… úgy éreztem, itt kell maradnom, és várnom kell. Elő fog kerülni.

          Hallottam, ahogy lassan mindenki elindult vissza a szállásokra, és Emmával senki nem törődött, senki nem kereste őt. Milyen emberek ezek? Mit képzelnek? Elhatároztam magam. Odamentem Emma táskájáért, és kivittem a kocsihoz. Betettem a hátsó ülésre az enyém mellé, aztán visszamentem a házba. Már csak néhány ember volt ott, közben pedig megérkeztek az őrök is, akik éjjel felügyelték a helyszínt. Szerencsére senki nem kíváncsiskodott, mit keresek én még itt, úgyhogy kimentem a teraszra, és előhúztam a cigit a farmerem zsebéből. Szükségem volt rá, hogy rágyújtsak. Minden egyes slukk után lassan fújtam ki a füstöt, mintha így akarnám elfújni magamtól a rossz érzéseket, és közben fürkészve kémleltem a mély sötétséget. Fogalmam sem volt, mi lesz. De vártam. Reméltem, hogy nem hiába.

1. fejezet

Sziasztok!

Nos, megérkeztem a Sebzett lelkek Rob szemszögéből íródott első fejezetével. Nagyon az elején kezdtem, pontosan onnan, ahonnan az eredeti verziót. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha látnátok, Rob hogyan élte meg az első pillanatokat, az első találkozást Emmával. Meg kell mondjam, nagyon élveztem a megírását, egészen új élmény volt erről az oldaláról átgondolni a történetet. :)

Ez a történet nem lesz mindig ilyen részletes, nem akarom ugyanazt leírni, amit már egyszer megtettem, de megpróbálom a fontosabb pillanatokat elkapni, és elmesélni.

Úgy tervezem, ebből a verzióból hetente egy fejezetet hozok, de azt szeretném elmondani, hogy úgy áll a helyzet, hogy nemsokára el kell utaznom három hétre külföldre, ami alatt nem valószínű, hogy hozzájutok az internethez. Szóval a távollétemben nem biztos, hogy lesznek új részek, de igyekszem valahogy megoldani!

Nos, így hirtelen csak ennyi. :)

Remélem sikerült Rob figuráját hoznom, és Ti is szeretni fogjátok! Én szeretem! :D

Millió puszim Nektek!

Adri

- Ezt remélem nem gondolod komolyan. - fújtattam ingerülten, és beletúrtam a tökéletesen beállított hajamba, ezzel tönkretéve a fodrászom, Beth többórai munkáját. Nem leszek a kedvence, az már tuti. Hirtelen mindennél jobban vágytam egy szál cigire. Vagy kettőre. A rohadt életbe, mit kell nekem ezzel a hülye libával kínlódnom?!

- Miért ne? - szikráztak fel Sarah szemei, ahogy felém fordult, és durcásan lebiggyesztette a száját.

- Mert nevetséges vagy. - horkantam fel, és nekivetettem a hátam egy oszlopnak. - Ilyen idióta dolgot még életemben nem hallottam! - komolyan, ez a csaj vallja magát vérbeli színésznőnek? Aki az első apró kényelmetlenség után szalad panaszkodni anyucinak? Basszus! Inkább csak egy hisztis kislány, aki dámát játszik, de azt is rosszul.

- Na jó, gyerekek, ne vitatkozzunk. Biztosan meg tudjuk beszélni. - istenem, ez a rendező a másik, aki kiborít! Feltétlenül mindent rá kell hagynia mindenkire? Elvileg ő lenne itt a főnök, ehelyett egy akaratlan báb, akit mindenki úgy rángat, ahogy akar. Most is, milyen arcot vág már! Még mindjárt ő fog könyörögni Sarah-nak! Nevetséges! Türelmetlenül sóhajtottam fel, és elfordultam.

- Ez a ti dolgotok. Nekem nincs mit mondanom. - mondtam unottan. Tényleg semmi közöm nem volt a problémájukhoz, hacsak az nem, hogy engem is csak hátráltattak vele.

- Nekem sincs. - vágta rá Sarah Chuck-ra szegezve a tekintetét. - Vagy kapok új jelmezt, vagy már itt sem vagyok. Ebben a borzalomban képtelen vagyok dolgozni! Szörnyen érzem magam benne! Úgy festek, mint valami vattacukor! Azonnal kell egy másik! - sipákolta affektálva, és a hatás kedvéért még dobbantott is egyet a lábával, akár egy elkényeztetett kislány. És végső soron nem is volt más. Egy hisztis kislány, akit jó alaposan el kéne fenekelni. 

          Eddig a pontig bírtam nézni Sarah mesterkedését, amivel a célját akarta elérni, és Chuck töketlenségét, amivel két másodpercen belül megadja magát, és alázatosan enged a nyomásnak. Komolyan nem értem, hogy lehet ez a pasas rendező! Hogy a fenébe tudta ilyen természettel összehozni az előző filmjét?

- Oké… azt hiszem én járok egyet, amíg ti… megbeszélitek ezt… Ha kellek… - itt elgondolkodtam, de aztán megrántottam a vállam. - valahol itt leszek. - sarkon fordultam és otthagytam őket.

          Kimentem a szabad levegőre, hogy rágyújtsak végre, de szinte azonnal vissza is fordultam a házba, mert a kinti fojtogató hőség az első pillanatban agyonvágott. Behúzódtam az előcsarnok egyik sarkába, hogy még véletlenül se legyek minden arra rohangáló stábtagnak szem előtt. Baromi nagy szükségem lett volna egy kis nyugira. Legszívesebben visszamentem volna a hotelbe, és egy jó kis zuhany után beástam volna magam a könyveim közé. Vagy beültem volna egy füstös kocsmába, hogy a sárga földig leigyam magam, és elfeledkezhessek erről az őrületről, ami itt körülvesz. Vagy ami még jobb, kiülhettem volna a teraszomra a gitárommal, sörrel és cigivel, hogy végre befejezzem az új dalt, ami napok óta itt motoszkál a fejemben. Bármit inkább, mint itt vesztegetni az időmet valami olyasmire, aminek minél tovább vagyok itt, annál kevésbé látszik az értelme. 

          Soha egyetlen eset sem volt még, hogy megbántam volna egy szerep elvállalását, de most komolyan kezdtem elgondolkodni, hogy megérte-e belevágni ebbe a filmbe. Voltak már kemény forgatások, rögtön itt van például a Little Ashes, amit imádtam, de ugyanakkor teljesen meghasonlottam a munka alatt. Káosz volt a fejemben, amit a film befejezése után is csak nehezen tettem helyre, hónapokba telt, mire túltettem magam rajta. Mégsem bántam meg egyetlen pillanatra sem. Színészileg csak a javamra vált Dalí megformálása, és mindenképp mérföldkőként tekintettem arra az időszakra.

          De a Distance forgatásáról azóta menekülni akartam, hogy először idejöttünk. Amíg csak tárgyaltunk a filmről, úgy tűnt, minden jól fog menni. A szerep tetszett, kihívásnak tartottam egy polgárháborús katona alakítását, és a forgatókönyv is ígéretes volt. Kifejezetten vártam, hogy végre munkához lássunk. Most meg… eltelt kőkemény három hét, és legszívesebben a fejemet verném a falba. Meg néha másokét is…

         Nem az volt a bajom, hogy nem profikkal vagyok körülvéve. Igazság szerint nem is bánom, ha időnként egy kis tökéletlenség vesz körül, attól legalább én sem érzem magam olyan idiótának, mint általában. De ami itt folyik, az nekem is sok. És az egész felfordulás oka egy, ismétlem: egy darab tehetetlen ember, aki képtelen a kezében tartani a dolgokat. Ha legalább nem engedne mindenben Sarah-nak! De enged, és a lány vérszemet kapott. Képtelenség vele dolgozni, egyszerűen nem tudok!

          Mérgelődve nekivágtam a háznak. Azt sem tudtam, merre járok, csak vittek a lábaim, közben meg magamban beszéltem, mint egy ütődött. Nem tehetek róla, szokásom az orrom alatt motyogni a nagy semminek. Jól el szoktunk beszélgetni, ő mindig meghallgat. Istenem, és csodálkozom, hogy mindenki hülyének néz?!

          Ahogy átvágtam valami kisebb termen, ami leginkább egy régi szalonhoz hasonlított, de mi most inkább amolyan közös pihenőnek használtuk, megakadt a szemem az egyik asztalkán, amin egy felbontott doboz cigi hevert. Megtorpantam és reflexszerűen nyeltem egyet, szinte összefutott a nyál a számban, akár a kutyának Pavlov kísérletében. Kellene egy cigi, kellene egy cigi…

          De az nem az enyém! Hogy nézne már ki, ha ellopnám!? Baszki, egyáltalán hogy juthat ilyesmi az eszembe? Beteg vagy, Pattinson, nem vitás! Nem igaz, hogy még ahhoz is lusta vagy, hogy kimenj az öltöző kocsidba a sajátodért! Nem is vagyok lusta! De nekem most kell a cigi, azonnal! Minek menjek ki, ha egyszer itt van egy egész dobozzal két méternyire? Hát mert az a cigi nem a tiéd! Eszedbe ne jusson elvenni! De miért? Senkinek sem hiányzik, itthagyták szegényt egyedül…

          Miután kemény egy percig viaskodott bennem az erénycsősz és a deviáns lázadó Rob, egy pillanat alatt eldöntöttem a kérdést. Körbelestem, nincs-e senki körülöttem, aztán miután nyugtáztam, hogy egyedül vagyok, villámgyorsan kikaptam egy szál cigit a dobozból, a mellette fekvő öngyújtóval meggyújtottam, és már ott sem voltam a „bűncselekmény” helyszínén. Elégedetten a kis akciómmal, büszkén kihúzva magam vonultam keresztül a hallon. Besétáltam a bálterembe, ahol a fél stáb még mindig eszeveszett őrültként rohangált. A másik fele az udvaron dolgozott. Elbattyogtam az első oszlopig, ahol nem voltam láb alatt senkinek, és nekitámasztottam a hátam. Rezignáltan bámultam ki a fejemből, miközben egyik slukkot szívtam a másik után. Már jól voltam. Sőt! Mintha elfújták volna a feszültségemet, kezdtem magam az egész helyzeten kívülállónak érezni. Mintha csak tévét néztem volna, és nem lennék részese az eseményeknek. Mosolyra húztam a szám, és körbejárattam a tekintetem a termen. Istenem, mennyi bolond, akik csak maguknak csinálják a problémákat! Miért nem állnak meg egy percre, és szusszannak egyet? Mint én. Mindjárt másképp látnák a dolgokat. Csak ki kell kapcsolni egy kicsit. Úgy, ahogy az a lány ott…

Hát az meg mit csinál?

          Meglepetten meresztgettem a szemeim, alig hittem, amit láttam. Egy barna hajú lány a díszlet kellős közepén ült a földön törökülésben, és a legteljesebb nyugalommal meditált. Mert hogy nem volt magánál, az tuti. Tök békésen üldögélt, szelíd mosollyal az ajkán, miközben körülötte hangosan kiáltozva szaladgáltak az emberek. Pff… önkéntelenül is elnevettem magam a látványon.

         Ez hihetetlen! Hogy képes valaki ilyen szinten kizárni a külvilágot? Meg kell hagyni, megkapó látványt nyújtott, nem is voltam képes róla levenni a szemem. Hosszú barna haja csapzott volt a hőségtől, mégis olyan selymesen omlott a hátára. A bőre fehér volt, akár az alabástrom, és szinte áttetszően feszült a testére. Az arca bájos volt, még így is, hogy a szemeit nem láthattam. Törékeny kis virágszálnak tűnt az apró termetével és vékony karjaival, amik a combjain pihentek. Szinte féltem, hogy valaki agyontapossa. 

         Nem értettem, miért nem vagyok képes elfordulni tőle. Valahogy… elbűvölt a látványa… igen, ez a jó kifejezés. Valami áradt ebből a lányból, valami láthatatlan energia, ami mintha egyenesen engem vett volna célba, és nem akarna elengedni. Furcsa érzés volt, kellemesen furcsa. Hm… újra elmosolyodtam, és ekkor megrezzentek a szemhéjai. 

          A következő pillanatban tágra nyitotta a szemeit, és fürkészőn nézett körül a teremben. Úgy tűnt, keres valakit, csak még maga sem tudja, kit. Végül egyenesen rámnézett. Ha lehet, még inkább elkerekedtek a szemei, és nagyon úgy festett, hogy még lélegezni is elfelejtett. Na neee, csak nem ő is egy „olyan” lány? Egy rajongó? Egy icipici csalódottságot éreztem, de főleg melegséget, és ami a legmeglepőbb, a gyomrom remegni kezdett. Mi a fene? Mi ez az egész?

          Önkéntelenül is egyenesen rámosolyogtam a lányra, nem tudom, miért, de mulattatott a látványa. Főleg, amikor a feje búbjáig elpirult. Nem láttam még senkit, akinek ennyire jól állt volna a zavar. Még szélesebb vigyorra húzódott a szám, és láttam a lányon, hogy nem érti, mire fel vagyok ilyen vidám. Sütött róla, hogy azon töpreng, mi a fenén szórakozhatok ilyen jól. Gondoltam csak rájön, hogy a nem mindennapi viselkedése az oka. Azon kaptam magam, hogy oda akarok menni hozzá. De valahogy mégsem sikerült elindulnom. Talán amiatt sem, mert mostanra a lány arckifejezése megváltozott. A zavara eltűnt, és egyik pillanatról a másikra dac vette át a helyét. Olyan morcosan kezdett bámulni, hogy egészen összezavarodtam. Most meg mi a frász baja van? Úgy néz rám, mint egy utálatos emberre szokás. Még én vagyok neki ellenére? Pedig ő csinált úgy az előbb, mint aki nem éppen beszámítható. Összeráncoltam a homlokom, és továbbra is bámultam őt, de a lány sem kapta el rólam a tekintetét. Úgy méregetett, hogy szinte éreztem, ahogy felnyársalt. Nem bírtam tovább, muszáj volt elfordulnom. Ahogy a számhoz emeltem a cigit, feltűnt, hogy megremegett a kezem. Francba, csodás. Még ő hoz zavarba engem. Ettől csak még idegesebb lettem. Egyszerűen nem értettem, mi folyik itt. Mit művel ez a csaj? Olyan fura… Gyorsan körülnéztem, hátha feltűnt még valakinek a lány, de úgy láttam, csak nekem szúrt szemet.

- Rob… - szakított ki a gondolataimból valaki.

- Oh, Beth… - ismertem fel a hang tulajdonosában a fodrászomat. Ajajj…

- Hogy az a…! Rob, agyonütlek! Hogy áll a hajad?! Nem megmondtam, hogy ne nyúlkálj hozzá? - szegény nő olyan mérges volt, szinte remegett.

- Bocs… - vetettem be gátlástalanul a szégyellős kisgyerek nézésem, ami általában levette a lábáról. Hát igen, nem ez volt az első eset, hogy tönkretettem a munkáját.

- Uhh, ezúttal ez nem jön be, fiatalember! - ragadott karon Beth, és ellentmondást nem tűrően vonszolni kezdett kifelé. Próbáltam még egyszer megkeresni a lányt a szememmel, de már eltakarta valaki előlem. - Ilyen nincs, hogy állandóan a te hajaddal kell kínlódnom! - morgolódott Beth a sminkes kocsi felé haladva. - Esküszöm, kopaszra nyírlak, azzal legalább nem lesz probléma.

- Azt úgysem tennéd. - mosolyogtam rá lefegyverzőn. - Annál jobban szeretsz engem.

- Ahj, te meg ez a nézésed… kiborítasz… - nevette el magát végül Beth, miután legalább két percig sikerült ellenállnia nekem. - Jól van, gyere, te kókler, hadd kezdjek veled valamit…

          Amíg Beth szakértő kezei alatt üldögéltem, arra jutottam, hogy nem tudok nem a lányra gondolni. Elég frusztráló tudat volt. Nem értettem, miért nem megy ki a fejemből. Pedig próbálkoztam mindenfélével. Felhívtam anyát. Anyát, mert tudtam, ő úgyis órákig képes beszélni, mindenről. Általában mire befejezünk egy telefonbeszélgetést, úgy összezavarodom a sok infótól, amit rámzúdít, hogy azt sem tudom, ki vagyok, nemhogy azt, hogy kivel találkoztam. Nos, ezúttal még az sem segített, hogy részletesen megismerhettem az új szomszéd fűnyírási szokásait, és Meredith néni isteni almás pitéjének eddig titkolt receptjét, amit anya már legalább 15 éve hiába próbált megszerezni. Sőt, még az sem tudta elterelni a gondolataimat az idegen lányról, hogy megtudtam, Lizzy megint bepasizott. De jó neki! 

          Azért próbálkoztam még. Marcust is felhívtam… volna… ha nem a rögzítője jelentkezett volna. Remek, ő meg nem elérhető. Végül Tomot értem el. Tom túl jól ismer. Azonnal levágta, hogy valami bajom van. Talán feltűnt neki, hogy ezúttal látszólag ok nélkül hívtam (amit nem szoktam), csak hogy megkérdezzem, „hogy ityeg mostanság Londonban?”. Kettő perc alatt kiszedte belőlem, mi volt, és persze amolyan Tomosan jól kiröhögött. 

- Ne legyél már ilyen lúzer, Patty! - mindig így hív, amikor szerinte nyomin viselkedem. Tudja, hogy ezzel felhúzhat. - Menj oda a csajhoz, és szedd fel! Biztos rád van kattanva. Hát hogy tanítottunk mi téged?

- A jelek szerint hiányos volt az oktatásom. - fintorogtam. - Aú! - kiáltottam fel, amikor Beth durván megrántotta a hajam. Bocsánatkérőn megvonta a vállát, de láttam szemén, hogy egy cseppet sem bánta a dolgot. - Nem hiszem, hogy annyira rám lenne kattanva. - mondtam újra Tomnak. - Nagyon nem úgy festett. Inkább olyan volt, mint aki utál. Igen, utál, pedig nem is ismer.

- Vagy túl jól ismer. - röhögött fel a vonal másik végén Tom. - Biztos, hogy nem húztad még meg?

- Tommy, tudod mit? Bekaphatod. - morogtam a telefonba. Szándékosan a gúnynevét használtam, hogy tudja, feszíti a húrokat. - Nem is tudom, minek téged hívtalak. Nagy segítség vagy.

- Azért hívtál engem, mert tudod, hogy úgyis megmondom a frankót. - nevetett Tom még mindig. - Nah, te kis hülye, figyelj ide. A csajt biztos nem hagyod hidegen. Ha úgy lenne, nem reagált volna így. De ami még egyértelműbb, az az, hogy téged sem hagy hidegen.

- De igen. - ellenkeztem talán kicsit túl gyorsan, és idegesen előrehajoltam a székben, de csak addig, amíg Beth egy erélyes mozdulattal vissza nem rántott. - Engem nem érdekel. - nyögtem ki Tomnak levegő után kapkodva.

- Akkor elárulnád, mi a szarért beszélgetünk róla? - kérdezett rá Tom a nyilvánvalóra, mire csak hümmögni tudtam. - Jó kis bige lehet, ha már azzal is így hatott rád, hogy csak rád nézett. - elmélkedett.

- Tom, a „bige” szó már legalább tíz éve kiment a divatból. - kezdtem el kötözködni. Mindegy, csak ne álljunk neki részletezni a dolgokat.

- Nálam nem. De a lényeg: menj oda hozzá. Mit veszíthetsz? Max kiderül, hogy egy ostoba tyúk. Akkor elegánsan lelépsz. De lehet, hogy egy tök jófej csaj, akivel randizhatnál. Ami megjegyzem, már igencsak rádférne. - tette hozzá célzatosan.

- Hm… - gondolkodtam el. - De ez nem ilyen egyszerű…

- Ha túlbonyolítod, akkor tényleg nem. Minek agyalsz ennyit? Csak magaddal cseszel ki.

- Most épp neked magyarázzam, mivel jár, ha én közelebbi kapcsolatba kezdek valakivel? Nem lenne jó vége.

- Még nem tartasz ott. - válaszolta Tom. - Persze, ha így állsz hozzá, akkor tényleg nem sülhet ki semmi jó belőle. Olyan hülye vagy! Próbáld meg élvezni a helyzetet, ismerkedj, a többin meg ráérsz később gondolkodni. 

          Tom egészen addig győzködött, amíg Beth ki nem dobott a fodrászszékből, akkor viszont kegyetlenül leráztam. Mindenesetre már bogarat ültetett a fülembe, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. Ahogy visszaindultam a főépületbe, végig a beszélgetésünkön töprengtem. Tomnak olykor egész jó meglátásai vannak. Végülis tényleg, mit veszíthetek vele, ha teszek egy próbát? Például a nemlétező önbizalmamat, ha visszautasít, márpedig a rám vetett pillantásaiból egyértelműnek tűnt, hogy nem szimpatizál velem. De hát nem is ismer! Hogy ítélhet meg úgy, hogy azt sem tudja, milyen vagyok? Csak mert ismert vagyok? Az nem jelent semmit. Annyira utálom, hogy azért, mert én vagyok a híres Robert Pattinson, már esélyem sincs egy értelmes kapcsolatra. Vagy csak a nevem miatt kezdenek velem, vagy éppen amiatt nem. És ha mégis összejön, sosincs jó vége. 

          Már majdnem hagytam veszni az egészet, legyintve, hogy úgysem lehetne belőle semmi, amikor újra megláttam a lányt. A csarnok végében állt, az egyik ablaknál, és elmerengve bámult kifelé. Olyan volt… olyan nem evilági. A nap már készült lemenni, és az ablaküvegek által felerősített fényében úgy festett a lány, mint egy angyal. Olyan érzésem volt, hogy a következő pillanatban felszáll, és örökre elrepül a szemem elől. Pattinson, egyértelmű, hogy nem vagy normális! De hiába hurrogtam le magam, akkor is képtelen voltam levenni a szemem arról a tüneményről. Elindultam felé, maguktól vittek a lábaim, és egyszerre csak ott találtam magam mögötte.

          Nem vett észre, legalábbis nem hiszem. Olyan békésen nézte a szeme elé táruló tájat, hogy szinte lelkifurdalást éreztem, amiért mindjárt megzavarom. Szinte. De a késztetés, hogy minden aggályomat elfeledve hozzá szóljak, erősebb volt. Nem hagyhatom veszni a lehetőséget!

          A kezeim önkéntelenül felemeltem, hogy a vállára tegyem, de félúton megálltam. Azért ilyen bátor nem vagyok. A lány ekkor megérezhetett valamit, mert az egész teste megfeszült, és szinte ugrásra készen megmerevedett, de nem fordult meg. Továbbra is kifelé bámult. Talán rosszul láttam. Nah, gyerünk, Pattinson, ha már idejöttél, csinálj is valamit!

- Hello… - szólaltam meg végre, bár elég halkan sikerült kipréselnem magamból még ezt az egy szót is. Szép kezdet, a következő mondatnál talán már el is megy a hangom... Ez aztán a hódítás! Tom szakadna a röhögéstől, ha látna.