1. fejezet

Sziasztok!

Nos, megérkeztem a Sebzett lelkek Rob szemszögéből íródott első fejezetével. Nagyon az elején kezdtem, pontosan onnan, ahonnan az eredeti verziót. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha látnátok, Rob hogyan élte meg az első pillanatokat, az első találkozást Emmával. Meg kell mondjam, nagyon élveztem a megírását, egészen új élmény volt erről az oldaláról átgondolni a történetet. :)

Ez a történet nem lesz mindig ilyen részletes, nem akarom ugyanazt leírni, amit már egyszer megtettem, de megpróbálom a fontosabb pillanatokat elkapni, és elmesélni.

Úgy tervezem, ebből a verzióból hetente egy fejezetet hozok, de azt szeretném elmondani, hogy úgy áll a helyzet, hogy nemsokára el kell utaznom három hétre külföldre, ami alatt nem valószínű, hogy hozzájutok az internethez. Szóval a távollétemben nem biztos, hogy lesznek új részek, de igyekszem valahogy megoldani!

Nos, így hirtelen csak ennyi. :)

Remélem sikerült Rob figuráját hoznom, és Ti is szeretni fogjátok! Én szeretem! :D

Millió puszim Nektek!

Adri

- Ezt remélem nem gondolod komolyan. - fújtattam ingerülten, és beletúrtam a tökéletesen beállított hajamba, ezzel tönkretéve a fodrászom, Beth többórai munkáját. Nem leszek a kedvence, az már tuti. Hirtelen mindennél jobban vágytam egy szál cigire. Vagy kettőre. A rohadt életbe, mit kell nekem ezzel a hülye libával kínlódnom?!

- Miért ne? - szikráztak fel Sarah szemei, ahogy felém fordult, és durcásan lebiggyesztette a száját.

- Mert nevetséges vagy. - horkantam fel, és nekivetettem a hátam egy oszlopnak. - Ilyen idióta dolgot még életemben nem hallottam! - komolyan, ez a csaj vallja magát vérbeli színésznőnek? Aki az első apró kényelmetlenség után szalad panaszkodni anyucinak? Basszus! Inkább csak egy hisztis kislány, aki dámát játszik, de azt is rosszul.

- Na jó, gyerekek, ne vitatkozzunk. Biztosan meg tudjuk beszélni. - istenem, ez a rendező a másik, aki kiborít! Feltétlenül mindent rá kell hagynia mindenkire? Elvileg ő lenne itt a főnök, ehelyett egy akaratlan báb, akit mindenki úgy rángat, ahogy akar. Most is, milyen arcot vág már! Még mindjárt ő fog könyörögni Sarah-nak! Nevetséges! Türelmetlenül sóhajtottam fel, és elfordultam.

- Ez a ti dolgotok. Nekem nincs mit mondanom. - mondtam unottan. Tényleg semmi közöm nem volt a problémájukhoz, hacsak az nem, hogy engem is csak hátráltattak vele.

- Nekem sincs. - vágta rá Sarah Chuck-ra szegezve a tekintetét. - Vagy kapok új jelmezt, vagy már itt sem vagyok. Ebben a borzalomban képtelen vagyok dolgozni! Szörnyen érzem magam benne! Úgy festek, mint valami vattacukor! Azonnal kell egy másik! - sipákolta affektálva, és a hatás kedvéért még dobbantott is egyet a lábával, akár egy elkényeztetett kislány. És végső soron nem is volt más. Egy hisztis kislány, akit jó alaposan el kéne fenekelni. 

          Eddig a pontig bírtam nézni Sarah mesterkedését, amivel a célját akarta elérni, és Chuck töketlenségét, amivel két másodpercen belül megadja magát, és alázatosan enged a nyomásnak. Komolyan nem értem, hogy lehet ez a pasas rendező! Hogy a fenébe tudta ilyen természettel összehozni az előző filmjét?

- Oké… azt hiszem én járok egyet, amíg ti… megbeszélitek ezt… Ha kellek… - itt elgondolkodtam, de aztán megrántottam a vállam. - valahol itt leszek. - sarkon fordultam és otthagytam őket.

          Kimentem a szabad levegőre, hogy rágyújtsak végre, de szinte azonnal vissza is fordultam a házba, mert a kinti fojtogató hőség az első pillanatban agyonvágott. Behúzódtam az előcsarnok egyik sarkába, hogy még véletlenül se legyek minden arra rohangáló stábtagnak szem előtt. Baromi nagy szükségem lett volna egy kis nyugira. Legszívesebben visszamentem volna a hotelbe, és egy jó kis zuhany után beástam volna magam a könyveim közé. Vagy beültem volna egy füstös kocsmába, hogy a sárga földig leigyam magam, és elfeledkezhessek erről az őrületről, ami itt körülvesz. Vagy ami még jobb, kiülhettem volna a teraszomra a gitárommal, sörrel és cigivel, hogy végre befejezzem az új dalt, ami napok óta itt motoszkál a fejemben. Bármit inkább, mint itt vesztegetni az időmet valami olyasmire, aminek minél tovább vagyok itt, annál kevésbé látszik az értelme. 

          Soha egyetlen eset sem volt még, hogy megbántam volna egy szerep elvállalását, de most komolyan kezdtem elgondolkodni, hogy megérte-e belevágni ebbe a filmbe. Voltak már kemény forgatások, rögtön itt van például a Little Ashes, amit imádtam, de ugyanakkor teljesen meghasonlottam a munka alatt. Káosz volt a fejemben, amit a film befejezése után is csak nehezen tettem helyre, hónapokba telt, mire túltettem magam rajta. Mégsem bántam meg egyetlen pillanatra sem. Színészileg csak a javamra vált Dalí megformálása, és mindenképp mérföldkőként tekintettem arra az időszakra.

          De a Distance forgatásáról azóta menekülni akartam, hogy először idejöttünk. Amíg csak tárgyaltunk a filmről, úgy tűnt, minden jól fog menni. A szerep tetszett, kihívásnak tartottam egy polgárháborús katona alakítását, és a forgatókönyv is ígéretes volt. Kifejezetten vártam, hogy végre munkához lássunk. Most meg… eltelt kőkemény három hét, és legszívesebben a fejemet verném a falba. Meg néha másokét is…

         Nem az volt a bajom, hogy nem profikkal vagyok körülvéve. Igazság szerint nem is bánom, ha időnként egy kis tökéletlenség vesz körül, attól legalább én sem érzem magam olyan idiótának, mint általában. De ami itt folyik, az nekem is sok. És az egész felfordulás oka egy, ismétlem: egy darab tehetetlen ember, aki képtelen a kezében tartani a dolgokat. Ha legalább nem engedne mindenben Sarah-nak! De enged, és a lány vérszemet kapott. Képtelenség vele dolgozni, egyszerűen nem tudok!

          Mérgelődve nekivágtam a háznak. Azt sem tudtam, merre járok, csak vittek a lábaim, közben meg magamban beszéltem, mint egy ütődött. Nem tehetek róla, szokásom az orrom alatt motyogni a nagy semminek. Jól el szoktunk beszélgetni, ő mindig meghallgat. Istenem, és csodálkozom, hogy mindenki hülyének néz?!

          Ahogy átvágtam valami kisebb termen, ami leginkább egy régi szalonhoz hasonlított, de mi most inkább amolyan közös pihenőnek használtuk, megakadt a szemem az egyik asztalkán, amin egy felbontott doboz cigi hevert. Megtorpantam és reflexszerűen nyeltem egyet, szinte összefutott a nyál a számban, akár a kutyának Pavlov kísérletében. Kellene egy cigi, kellene egy cigi…

          De az nem az enyém! Hogy nézne már ki, ha ellopnám!? Baszki, egyáltalán hogy juthat ilyesmi az eszembe? Beteg vagy, Pattinson, nem vitás! Nem igaz, hogy még ahhoz is lusta vagy, hogy kimenj az öltöző kocsidba a sajátodért! Nem is vagyok lusta! De nekem most kell a cigi, azonnal! Minek menjek ki, ha egyszer itt van egy egész dobozzal két méternyire? Hát mert az a cigi nem a tiéd! Eszedbe ne jusson elvenni! De miért? Senkinek sem hiányzik, itthagyták szegényt egyedül…

          Miután kemény egy percig viaskodott bennem az erénycsősz és a deviáns lázadó Rob, egy pillanat alatt eldöntöttem a kérdést. Körbelestem, nincs-e senki körülöttem, aztán miután nyugtáztam, hogy egyedül vagyok, villámgyorsan kikaptam egy szál cigit a dobozból, a mellette fekvő öngyújtóval meggyújtottam, és már ott sem voltam a „bűncselekmény” helyszínén. Elégedetten a kis akciómmal, büszkén kihúzva magam vonultam keresztül a hallon. Besétáltam a bálterembe, ahol a fél stáb még mindig eszeveszett őrültként rohangált. A másik fele az udvaron dolgozott. Elbattyogtam az első oszlopig, ahol nem voltam láb alatt senkinek, és nekitámasztottam a hátam. Rezignáltan bámultam ki a fejemből, miközben egyik slukkot szívtam a másik után. Már jól voltam. Sőt! Mintha elfújták volna a feszültségemet, kezdtem magam az egész helyzeten kívülállónak érezni. Mintha csak tévét néztem volna, és nem lennék részese az eseményeknek. Mosolyra húztam a szám, és körbejárattam a tekintetem a termen. Istenem, mennyi bolond, akik csak maguknak csinálják a problémákat! Miért nem állnak meg egy percre, és szusszannak egyet? Mint én. Mindjárt másképp látnák a dolgokat. Csak ki kell kapcsolni egy kicsit. Úgy, ahogy az a lány ott…

Hát az meg mit csinál?

          Meglepetten meresztgettem a szemeim, alig hittem, amit láttam. Egy barna hajú lány a díszlet kellős közepén ült a földön törökülésben, és a legteljesebb nyugalommal meditált. Mert hogy nem volt magánál, az tuti. Tök békésen üldögélt, szelíd mosollyal az ajkán, miközben körülötte hangosan kiáltozva szaladgáltak az emberek. Pff… önkéntelenül is elnevettem magam a látványon.

         Ez hihetetlen! Hogy képes valaki ilyen szinten kizárni a külvilágot? Meg kell hagyni, megkapó látványt nyújtott, nem is voltam képes róla levenni a szemem. Hosszú barna haja csapzott volt a hőségtől, mégis olyan selymesen omlott a hátára. A bőre fehér volt, akár az alabástrom, és szinte áttetszően feszült a testére. Az arca bájos volt, még így is, hogy a szemeit nem láthattam. Törékeny kis virágszálnak tűnt az apró termetével és vékony karjaival, amik a combjain pihentek. Szinte féltem, hogy valaki agyontapossa. 

         Nem értettem, miért nem vagyok képes elfordulni tőle. Valahogy… elbűvölt a látványa… igen, ez a jó kifejezés. Valami áradt ebből a lányból, valami láthatatlan energia, ami mintha egyenesen engem vett volna célba, és nem akarna elengedni. Furcsa érzés volt, kellemesen furcsa. Hm… újra elmosolyodtam, és ekkor megrezzentek a szemhéjai. 

          A következő pillanatban tágra nyitotta a szemeit, és fürkészőn nézett körül a teremben. Úgy tűnt, keres valakit, csak még maga sem tudja, kit. Végül egyenesen rámnézett. Ha lehet, még inkább elkerekedtek a szemei, és nagyon úgy festett, hogy még lélegezni is elfelejtett. Na neee, csak nem ő is egy „olyan” lány? Egy rajongó? Egy icipici csalódottságot éreztem, de főleg melegséget, és ami a legmeglepőbb, a gyomrom remegni kezdett. Mi a fene? Mi ez az egész?

          Önkéntelenül is egyenesen rámosolyogtam a lányra, nem tudom, miért, de mulattatott a látványa. Főleg, amikor a feje búbjáig elpirult. Nem láttam még senkit, akinek ennyire jól állt volna a zavar. Még szélesebb vigyorra húzódott a szám, és láttam a lányon, hogy nem érti, mire fel vagyok ilyen vidám. Sütött róla, hogy azon töpreng, mi a fenén szórakozhatok ilyen jól. Gondoltam csak rájön, hogy a nem mindennapi viselkedése az oka. Azon kaptam magam, hogy oda akarok menni hozzá. De valahogy mégsem sikerült elindulnom. Talán amiatt sem, mert mostanra a lány arckifejezése megváltozott. A zavara eltűnt, és egyik pillanatról a másikra dac vette át a helyét. Olyan morcosan kezdett bámulni, hogy egészen összezavarodtam. Most meg mi a frász baja van? Úgy néz rám, mint egy utálatos emberre szokás. Még én vagyok neki ellenére? Pedig ő csinált úgy az előbb, mint aki nem éppen beszámítható. Összeráncoltam a homlokom, és továbbra is bámultam őt, de a lány sem kapta el rólam a tekintetét. Úgy méregetett, hogy szinte éreztem, ahogy felnyársalt. Nem bírtam tovább, muszáj volt elfordulnom. Ahogy a számhoz emeltem a cigit, feltűnt, hogy megremegett a kezem. Francba, csodás. Még ő hoz zavarba engem. Ettől csak még idegesebb lettem. Egyszerűen nem értettem, mi folyik itt. Mit művel ez a csaj? Olyan fura… Gyorsan körülnéztem, hátha feltűnt még valakinek a lány, de úgy láttam, csak nekem szúrt szemet.

- Rob… - szakított ki a gondolataimból valaki.

- Oh, Beth… - ismertem fel a hang tulajdonosában a fodrászomat. Ajajj…

- Hogy az a…! Rob, agyonütlek! Hogy áll a hajad?! Nem megmondtam, hogy ne nyúlkálj hozzá? - szegény nő olyan mérges volt, szinte remegett.

- Bocs… - vetettem be gátlástalanul a szégyellős kisgyerek nézésem, ami általában levette a lábáról. Hát igen, nem ez volt az első eset, hogy tönkretettem a munkáját.

- Uhh, ezúttal ez nem jön be, fiatalember! - ragadott karon Beth, és ellentmondást nem tűrően vonszolni kezdett kifelé. Próbáltam még egyszer megkeresni a lányt a szememmel, de már eltakarta valaki előlem. - Ilyen nincs, hogy állandóan a te hajaddal kell kínlódnom! - morgolódott Beth a sminkes kocsi felé haladva. - Esküszöm, kopaszra nyírlak, azzal legalább nem lesz probléma.

- Azt úgysem tennéd. - mosolyogtam rá lefegyverzőn. - Annál jobban szeretsz engem.

- Ahj, te meg ez a nézésed… kiborítasz… - nevette el magát végül Beth, miután legalább két percig sikerült ellenállnia nekem. - Jól van, gyere, te kókler, hadd kezdjek veled valamit…

          Amíg Beth szakértő kezei alatt üldögéltem, arra jutottam, hogy nem tudok nem a lányra gondolni. Elég frusztráló tudat volt. Nem értettem, miért nem megy ki a fejemből. Pedig próbálkoztam mindenfélével. Felhívtam anyát. Anyát, mert tudtam, ő úgyis órákig képes beszélni, mindenről. Általában mire befejezünk egy telefonbeszélgetést, úgy összezavarodom a sok infótól, amit rámzúdít, hogy azt sem tudom, ki vagyok, nemhogy azt, hogy kivel találkoztam. Nos, ezúttal még az sem segített, hogy részletesen megismerhettem az új szomszéd fűnyírási szokásait, és Meredith néni isteni almás pitéjének eddig titkolt receptjét, amit anya már legalább 15 éve hiába próbált megszerezni. Sőt, még az sem tudta elterelni a gondolataimat az idegen lányról, hogy megtudtam, Lizzy megint bepasizott. De jó neki! 

          Azért próbálkoztam még. Marcust is felhívtam… volna… ha nem a rögzítője jelentkezett volna. Remek, ő meg nem elérhető. Végül Tomot értem el. Tom túl jól ismer. Azonnal levágta, hogy valami bajom van. Talán feltűnt neki, hogy ezúttal látszólag ok nélkül hívtam (amit nem szoktam), csak hogy megkérdezzem, „hogy ityeg mostanság Londonban?”. Kettő perc alatt kiszedte belőlem, mi volt, és persze amolyan Tomosan jól kiröhögött. 

- Ne legyél már ilyen lúzer, Patty! - mindig így hív, amikor szerinte nyomin viselkedem. Tudja, hogy ezzel felhúzhat. - Menj oda a csajhoz, és szedd fel! Biztos rád van kattanva. Hát hogy tanítottunk mi téged?

- A jelek szerint hiányos volt az oktatásom. - fintorogtam. - Aú! - kiáltottam fel, amikor Beth durván megrántotta a hajam. Bocsánatkérőn megvonta a vállát, de láttam szemén, hogy egy cseppet sem bánta a dolgot. - Nem hiszem, hogy annyira rám lenne kattanva. - mondtam újra Tomnak. - Nagyon nem úgy festett. Inkább olyan volt, mint aki utál. Igen, utál, pedig nem is ismer.

- Vagy túl jól ismer. - röhögött fel a vonal másik végén Tom. - Biztos, hogy nem húztad még meg?

- Tommy, tudod mit? Bekaphatod. - morogtam a telefonba. Szándékosan a gúnynevét használtam, hogy tudja, feszíti a húrokat. - Nem is tudom, minek téged hívtalak. Nagy segítség vagy.

- Azért hívtál engem, mert tudod, hogy úgyis megmondom a frankót. - nevetett Tom még mindig. - Nah, te kis hülye, figyelj ide. A csajt biztos nem hagyod hidegen. Ha úgy lenne, nem reagált volna így. De ami még egyértelműbb, az az, hogy téged sem hagy hidegen.

- De igen. - ellenkeztem talán kicsit túl gyorsan, és idegesen előrehajoltam a székben, de csak addig, amíg Beth egy erélyes mozdulattal vissza nem rántott. - Engem nem érdekel. - nyögtem ki Tomnak levegő után kapkodva.

- Akkor elárulnád, mi a szarért beszélgetünk róla? - kérdezett rá Tom a nyilvánvalóra, mire csak hümmögni tudtam. - Jó kis bige lehet, ha már azzal is így hatott rád, hogy csak rád nézett. - elmélkedett.

- Tom, a „bige” szó már legalább tíz éve kiment a divatból. - kezdtem el kötözködni. Mindegy, csak ne álljunk neki részletezni a dolgokat.

- Nálam nem. De a lényeg: menj oda hozzá. Mit veszíthetsz? Max kiderül, hogy egy ostoba tyúk. Akkor elegánsan lelépsz. De lehet, hogy egy tök jófej csaj, akivel randizhatnál. Ami megjegyzem, már igencsak rádférne. - tette hozzá célzatosan.

- Hm… - gondolkodtam el. - De ez nem ilyen egyszerű…

- Ha túlbonyolítod, akkor tényleg nem. Minek agyalsz ennyit? Csak magaddal cseszel ki.

- Most épp neked magyarázzam, mivel jár, ha én közelebbi kapcsolatba kezdek valakivel? Nem lenne jó vége.

- Még nem tartasz ott. - válaszolta Tom. - Persze, ha így állsz hozzá, akkor tényleg nem sülhet ki semmi jó belőle. Olyan hülye vagy! Próbáld meg élvezni a helyzetet, ismerkedj, a többin meg ráérsz később gondolkodni. 

          Tom egészen addig győzködött, amíg Beth ki nem dobott a fodrászszékből, akkor viszont kegyetlenül leráztam. Mindenesetre már bogarat ültetett a fülembe, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. Ahogy visszaindultam a főépületbe, végig a beszélgetésünkön töprengtem. Tomnak olykor egész jó meglátásai vannak. Végülis tényleg, mit veszíthetek vele, ha teszek egy próbát? Például a nemlétező önbizalmamat, ha visszautasít, márpedig a rám vetett pillantásaiból egyértelműnek tűnt, hogy nem szimpatizál velem. De hát nem is ismer! Hogy ítélhet meg úgy, hogy azt sem tudja, milyen vagyok? Csak mert ismert vagyok? Az nem jelent semmit. Annyira utálom, hogy azért, mert én vagyok a híres Robert Pattinson, már esélyem sincs egy értelmes kapcsolatra. Vagy csak a nevem miatt kezdenek velem, vagy éppen amiatt nem. És ha mégis összejön, sosincs jó vége. 

          Már majdnem hagytam veszni az egészet, legyintve, hogy úgysem lehetne belőle semmi, amikor újra megláttam a lányt. A csarnok végében állt, az egyik ablaknál, és elmerengve bámult kifelé. Olyan volt… olyan nem evilági. A nap már készült lemenni, és az ablaküvegek által felerősített fényében úgy festett a lány, mint egy angyal. Olyan érzésem volt, hogy a következő pillanatban felszáll, és örökre elrepül a szemem elől. Pattinson, egyértelmű, hogy nem vagy normális! De hiába hurrogtam le magam, akkor is képtelen voltam levenni a szemem arról a tüneményről. Elindultam felé, maguktól vittek a lábaim, és egyszerre csak ott találtam magam mögötte.

          Nem vett észre, legalábbis nem hiszem. Olyan békésen nézte a szeme elé táruló tájat, hogy szinte lelkifurdalást éreztem, amiért mindjárt megzavarom. Szinte. De a késztetés, hogy minden aggályomat elfeledve hozzá szóljak, erősebb volt. Nem hagyhatom veszni a lehetőséget!

          A kezeim önkéntelenül felemeltem, hogy a vállára tegyem, de félúton megálltam. Azért ilyen bátor nem vagyok. A lány ekkor megérezhetett valamit, mert az egész teste megfeszült, és szinte ugrásra készen megmerevedett, de nem fordult meg. Továbbra is kifelé bámult. Talán rosszul láttam. Nah, gyerünk, Pattinson, ha már idejöttél, csinálj is valamit!

- Hello… - szólaltam meg végre, bár elég halkan sikerült kipréselnem magamból még ezt az egy szót is. Szép kezdet, a következő mondatnál talán már el is megy a hangom... Ez aztán a hódítás! Tom szakadna a röhögéstől, ha látna.