Sziasztok!
Végre megérkeztem az új fejezettel, sajna nem rajtam múlt, hogy nem került fel már korábban, de behalt a számítógépem, és újra kellett telepíteni. :( Még szerencse, hogy nem veszett el az egész eddigi munkám. :)
Millió puszim Mindenkinek! Nagyon köszönöm, hogy itt is egyre többen vagytok, és hálás vagyok a kommentekért!
Adri
Fura volt. Amint kimondtam, hogy „hello”, legszívesebben sarkon fordultam, és elrohantam volna, aztán miután láttam, ahogy a hangomra a lány összerezzent, mint akibe villám csapott, csak még inkább beijedtem. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. Még hogy ötlet! Idióta Pattinson, át sem gondoltad, csak iderohantál! Eszedbe sem jutott, hogy talán nem is kíváncsi rád? Biztos nem véletlenül meredt rám korábban olyan ellenségesen. Talán jelezni akarta, hogy tartsam magam távol tőle. Erre én mit csinálok? Ide jövök, hadd küldjön el a francba személyesen. Gratulálok, Patty, ez sokat segít az önbecsüléseden.
Tök hülyének éreztem magam, amiért csak úgy megszólítottam a lányt, de aztán úgy voltam vele, ha már belevágtam, legalább ne rontsam el a dolgot, így mozgósítottam minden rejtett tartalékomat, ami az ismerkedést segíthette elő. Előbányásztam egy hódítónak szánt mosolyt, és csak remélni tudtam, hogy a bájos idegen nem veszi észre a kezem remegését. Mire végül felém fordult, már egész jól sikerült rendezni a vonásaimat. De ez nem tartott sokáig, mert ami ekkor történt, attól megint kicsit összezavarodtam. Olyan gyorsan pördült meg a tengelye körül, hogy a haja csak úgy repkedett a feje körül. Mögötte állva egyébként is éreztem, hogy milyen finom illat lengte körül, de a mozdulatától ez most megsokszorozódva sodródott felém. Olyan ismerős illat volt, olyan édes. Persze nem túlzottan, nem volt émelyítő, sokkal inkább… csábító.
Kicsit talán túl közel álltam hozzá, ami engem mondjuk nem zavart, mert leginkább csak még közelebb szerettem volna menni (ami elég meglepő, hiszen nem igazán szeretem, ha behatolnak a személyes szférámba), de a lányt láthatóan annál inkább, mert halálra vált arccal hátrálni kezdett, amint megismert. Egyenesen nekitolatott az ablaküvegnek, és egyszerre csapdába esett védtelen kis őzikének tűnt. Na tessék, ezt megcsináltam! Tényleg egy nagy hülye vagyok! Ez a lány irtózik tőlem, mit keresek én itt? Elfutottam volna, de a másik Rob mást gondolt.
A helyzet finoman szólva is kezdett egyre kínosabbá válni, amikor még mindig nem szólt semmit a lány, de talán szegénynek még zavarba ejtőbb lehetett. Úgy láttam, megint elfelejtett levegőt venni. Oké, ha jobban meggondolom, ez mindenképpen nekem kedvez. Legalább lesz időm megszólalni, mielőtt megtölti a tüdejét levegővel, és határozottan lekoptat. Ha már megalázom itt magam, legalább jussak szóhoz. Bár az nem biztos, hogy mondani fogok bármi értelmeset is. Hajlamos vagyok hülyeségeket beszélni. Mindegy, rendületlenül mosolyogtam, és le nem vettem volna róla a szemem. Mielőtt azonban kinyögtem volna egy „bocs, csak azt akarom megkérdezni, nem tudod-e véletlenül, merre van a mosdó?”-t, a lány összeszedte magát egy kicsit.
- He… hello… - motyogta elpirulva, és nagyokat pislogott rám.
Egészen újszerű energia lett úrrá rajtam a hangját hallva, és kezdtem magam feldobottnak érezni. Most már teljesen szívből jött a mosolyom.
- Azt hiszem, mi még nem találkoztunk. - találtam meg valahogy végre az ideillő hangot, amin még én is meglepődtem. Hoppá, talán mégsem vagyok totál reménytelen? Hát, lehet, hogy inkább az segített, hogy kezdtem felfedezni, hogy ez a lány nem mérges rám, sokkal inkább összezavarodott. Az is erre utalt, ahogy a haja tövéig elvörösödött. Azért ez megkönnyítette a dolgomat. Egy kicsit. Bár azt még mindig nem tudtam pontosan, mit is akarok én itt. - Robert vagyok. - nyújtottam felé a kezem.
Nem úgy tűnt, mint aki felfogta volna, mi van. Csak bámult, de semmit nem láttam a szemében. Akár egy földönkívülit is nézhetett volna. Semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, amit mondtam. Egy pillanatra megint elfogott az a halvány rossz érzés, hogy talán ő is egy rajongó. Ők szoktak hasonlóképpen reagálni, amikor hozzájuk szólok. Hülye egy dolog, tisztára ki tudok akadni tőle. Miért kell úgy meredniük rám, mint valami istenre? Basszus, láttak már rajtam kívül férfit? Hol vagyok én azoktól?
Már azon voltam, hogy visszadugom a kezem a zsebembe, és úriember módjára észrevétlenül távozom (abban a reményben, hogy talán észre sem veszi majd, hogy ott jártam… vagy azt hiszi, álmodta…), amikor végre megcsillant valami azokban a különlegesen szép szürkés árnyalatú szemeiben, és ő is kinyújtotta a kezét.
Uhh, nem számítottam rá, hogy olyan selymes lesz a bőre, mint egy kisbabáé! Na jó, valójában nem sok fogalmam van róla, milyen egy kisbaba bőre, de mindenki odavan tőle. Hát én ettől voltam oda. Tök ciki, ezt Tomnak tutira nem mondom el. Rákattantam egy nő bőrére. Képzelem, miket hozna ki ebből.
Apró keze volt, vékony, kecses ujjakkal, és szerencsére nem lakkozta a körmeit idétlen rózsaszínekre, meg neonzöldekre. Azoktól megüt a guta. Jó érzés volt hozzáérni, olyan furán bizsergető volt, és akaratlanul is elmosolyodtam, amikor az arcára nézve megláttam rajta, mennyire elkalandozott. Talán hasonló gondolatok járnak a fejében, mint nekem? Öhm… érdekes elgondolás…
Bármilyen szívesen fogtam volna még percekig a kezét, de igencsak döcögősre sikeredett eddig a társalgásunk, szóval talán ideje lenne haladni. Lehetőleg előre. Gyerünk, Pattinson, te vagy a férfi, vagy mi! Vedd a kezedbe az irányítást!
- Khm… - köszörültem meg a torkom, hogy kissé visszarángassam a lányt a jelenbe. Még mindig úgy szorongatta a kezem, hogy az a kellemes érzésem támadt, hogy nem igazán akar elengedni. Aztán végre rám kapta a tekintetét, és olyan sebesen rántotta el a kezét, mintha megégette volna. Újra pír árasztotta el az arcát. Hm… mi tagadás, tetszett, ahogy el tudott pirulni. Főleg, hogy miattam történt. Dagadt a mellem.
Vártam, hogy ő is elárulja végre a nevét, de mintha megint megkukult volna. Mi tagadás, elég furán viselkedett, dehát én sem vagyok sokkal jobb. Nézett rám, egy szót sem szólt, én pedig türelmesen vártam, hogy leessen neki. Meg is történt. Hirtelen feleszmélt, és bocsánatkérőn nézett a szemembe.
- Ó, bocs… elfelejtettem… Emma vagyok… izé… Emma Pintér…
Na végre, megtudtam! Mosolyogtam, mint a vadalma.
- Emma… - ízelgettem a nevét, és arra jutottam, hogy illik hozzá. Passzol ehhez a kis apró tüneményhez, ehhez a törékeny lányhoz, akinek a legszebb arca van, amit valaha is láttam. - Nagyon szép neved van. - wow, ez aztán a csajozós duma! Jól nyomod, Patty…
- Köszönöm. - jött zavarba már megint. - A tiéd sem rossz… - sandított rám félénken mosolyogva. - Robert… vagy inkább Rob?
- Azt hiszem, maradjunk inkább a Robnál, az sokkal közvetlenebb, nem? - javasoltam. Azt nem tettem hozzá, hogy alig akad valaki, aki Robertnek szólítana (konkrétan szerintem csak anya, és ő is csak akkor, amikor mérges rám), és igazából azt nem is szeretem annyira. Túl hosszú, és olyan komoly név… olyan hivatalos.
- De, de, persze… - vágta rá Emma, aztán beállt egy kis csönd, de ezúttal nem zavartattam magam. Inkább kihasználtam az alkalmat, hogy kicsit jobban szemügyre vehessem őt.
Hát, el kell ismernem, első látásra megragadott benne valami. Nem is tudom… talán a szemei… igen, amikor először megláttam a szemeit… az volt az a pont… Milyen pont is? Az, amikor eldöntöttem, hogy nem mehetek el mellette szó nélkül. Jó, igaz, kellett Tom hathatós segítsége is, de a lényeg, hogy most itt vagyok. Olyan szép a bőre! Olyan áttetsző, olyan vékony, mégis olyan puhaságot áraszt magából… Szerettem volna ismét megérinteni, mert olyan érzésem támadt, hogy akármikor elillanhat előlem, és többé nem látom. Kell a bizonyíték, hogy igenis itt volt, és beszéltem vele. Már megint milyen butaságok jutnak az eszembe? Zavartan lenéztem, és akarva-akaratlanul is végigsiklott rajta a tekintetem. Ohh, ez nem volt jó ötlet… Milyen jó alakja van! Nem annyira légies, nem is olyan csontos, amilyennek az arca alapján képzeltem volna. Inkább formás… igen… éppen ott kerekedik, ahol kell… Kimondottan szexis volt, tetszett, ahogy a felsője finoman kihangsúlyozta a mellét, és ingerlőn körülölelte a derekát. És ahogy a farmer szorosan ráfeszült a csípőjére, a hosszú combjaira… Az a vizuális agyam azonnal működésbe lépett, és olyanok jutottak eszembe, hogy… uhh… Ez már beteges, Pattinson, térj észhez! Még nem is ismered, és máris ágyba vinnéd? Megérdemelnéd, hogy faképnél hagyjon! Bűntudatosan emeltem fel a fejem, de ekkor meg az ajka került a látóterembe, és automatikusan megakadt rajta a szemem. Szép ívű szája volt, a színe halvány rózsaszín, nekem az érő eper jutott róla eszembe. Az alsó ajka kissé dúsabb volt, mint a felső, és Emma éppen beharapta kissé, ami nem éppen segített lehiggadnom. Nyilvánvaló volt, hogy ő is kínosan feszengett, és kétségbeesetten törtem a fejem, mivel oldhatnám a hangulatot, majd ekkor Emma anélkül, hogy akarta volna, mentőövet dobott nekem. Ugyanis a szájához emelte a kávésbögréjét, és kortyolt egyet belőle. Nem is tűnt fel eddig, hogy van nála valami.
- De jó, van kávéd! - Örültem meg talán túlságosan is. Szó mi szó, egyébként tényleg összefutott a számban a nyál a kávéillattól, ami hirtelen megcsapott. - Hol szerezted? Egész álló nap próbálok felhajtani valahol egy jó erős kávét, de ebben a fejetlenségben valahogy mindig elmaradt…
Nem kellett választ kapnom a kérdésre. Emma éppen kezdte volna mondani, amikor a semmiből felbukkant mellettünk Colin, a rendezőasszisztens.
- Robert, jelenés van- közölte. – Sarah végre elkészült, nem késlekedhetünk tovább a felvétellel, még megint meggondolja magát ez a kis…
Elharapta a mondat végét, de ez így is elég beszédes volt, és kitört belőlem a nevetés. Emma is nevetett, szóval valószínűleg előtte sem ismeretlen Sarah természete. Jóízűen nevetgéltünk, aztán barátságosan átkaroltam Colint. Őt bírtam, az egyik volt azok közül, akik tudták, mi a dolguk, és Colin tartotta is magát hozzá.
- Oké, Colin, értem. Már megyek is. Csak egy pillanat. - egyezkedtem volna, de nem jött be. Colin szigorúan összeráncolta a szemöldökét, ami nem sok jót sejtetett.
- Nem, az nem jó. - csóválta a fejét. - Nincs idő, és még gyorsan sminkbe is kell menned. Gyere! - ő már el is indult, de azért pár lépéssel arrébb megállt, és sürgetően fordult vissza felém.
- Na jó, megyek. - húztam el a számat kelletlenül. Nem akartam itt hagyni Emmát, éppen, amikor végre sikerült szóra bírni. Aztán olyan ötletem támadt, amit muszáj volt kihasználnom, ha nem akartam, hogy ennyivel vége is legyen. Látnom kell Emmát, még ma! - Itt leszel a végéig? - kérdeztem reménykedve.
- Hol máshol is lehetnék? - mosolyodott el szerényen, ami rettentő jól állt neki. Egyre biztosabb voltam benne, hogy meg kell ismernem őt.
- Rendben, akkor megkereslek, jó?
Kicsit meglepettnek tűnt, mint aki nem érti, mit akarhatok tőle, de aztán igent bólintott, amitől megnyugodtam, és vidáman rámosolyogtam.
- El ne tűnj nekem! - figyelmeztettem. - Folytatni szeretném ezt a beszélgetést. Még nagyon sok dologra kíváncsi vagyok… - eszembe jutott a sötét pillantás, amit először kaptam tőle, amikor meglátott, és úgy éreztem, mindenképp tudnom kell, mi volt az oka. De biztosan semmiség, hisz most semmi nem utal arra, hogy baja lenne velem. Újra elmosolyodtam. – Érdekesnek ígérkezik. Szóval akkor… később találkozunk… Emma. - ahogy elfordultam, még odaintettem neki, aztán elindultam Colin után, aki elég dühös fejet vágott, de valahogy nem tudott érdekelni. Túl jól éreztem magam ahhoz, hogy le tudja törni a kedvem.
- Rob! - hallottam meg a nevemet, mire megtorpantam, és visszafordultam.
- Igen? - kérdeztem mosolyogva. Emma elindult felém, és ahogy közelebb ért, úgy lett egyre szélesebb a mosoly az arcán. Mintha mostanra engedett volna fel… A szívem érthetetlen kalapálásba kezdett, nagyon kíváncsi voltam, mit akar. Megállt előttem, és szó nélkül megfogta a kezemet. Egészen meglepett, nem tudtam, mire készül. De végül csak a bögréjét tette a tenyerembe, és rázárta az ujjaimat.
- Egy kis energia, hogy ébren tartson, amíg találkozunk. - huh, basszus, a hangja olyan búgó lett, amitől a szavai szinte ígéretként hangzottak… mire is? Úristen, mit művel velem ez a lány?
- Mióta beszéltünk, éberebb vagyok, mint valaha. - suttogtam halkan, és láttam rajta, hogy jólestek neki a szavaim. - De azért megiszom, csak hogy biztosra menjek. Köszönöm! - mélyen a szemébe néztem, azzal a hátsó szándékkal, hogy kicsit megbabonázzam, vagy mi. Hát, nem volt szép tőlem, de azt mondták, hogy így hat a nézésem, és kíváncsi voltam, igaz-e. Mindenesetre bevált. Nem mintha én nem merültem volna el kicsit túlságosan is Emma szemeiben.
Persze minden jónak vége szakad egyszer, és Colin tett is róla, hogy ez a pillanat se tartson örökké. Puffogva karon ragadott, és rángatni kezdett maga után, úgyhogy kénytelen voltam magamhoz térni. Kábán mentem utána, miközben szüntelenül morgolódott, hogy itt senki nem normális (hát ki vagyok én, hogy vitatkozzam vele?), aztán betuszkolt a sminkes kocsiba, és szerintem még az ajtót is rám zárta, nehogy meglógjak.
Janice, a sminkes szó nélkül kezelésbe vett, én meg némán ücsörögtem a székben Emma kávéját kortyolgatva, amíg újra rám pakolta a kilónyi vakolatot. Más esetben végigdumálom az ilyen procedúrákat, már csak kínomban is. Hiába, nem tehetek róla, folyton beszélek, főleg, ha kínosan érzem magam, vagy csak unalmamban. Komolyan, bármiről képes vagyok beszélni. Ami ennél sokkal cikibb, hogy bárkinek. Annak is, akit nem is érdekel. Vagy akit akkor látok először. Volt, hogy a boltban a pénztárost traktáltam az iraki helyzettel, mert éppen arról olvastam valamit az újságban. Persze fogalmam sincs az iraki helyzetről, de megmaradt bennem a hír. Vagy mittudomén. Fura figura vagyok, tudom. Mondták már páran. A barátaim nem is értik, hogy nem került még rám kényszerzubbony. Bár rám talán kényszerszájmaszk kéne, hogy befogjam. Van egyáltalán olyan? Hm… tiszta zakkant vagyok, nem vitás. Szegény Emma, fogalma sincs, mire vállalkozott. Na jó, ez igazából nekem csak jó, mert ha ismerne, biztos menekülne. Így még van esély. Egész jól elröhögtem magamon ott a székben, amíg fel nem tűnt, hogy Janice úgy nézett rám, ami kétséget sem hagyott afelől, mit gondolt rólam. Pff… talán nem is gondolja olyan rosszul.
Amikor végeztek a fejemmel, elszaladtam az öltöző kocsimhoz, hogy letegyem Emma bögréjét, aztán visszamentem megkeresni Chuck-ot, a rendezőt. Sarah-val ácsorgott az egyik sarokban, aki időközben már átvette az új ruháját, ami szerintem tök ugyanolyan volt, mint az előző, de amikor nekiállt előttem illegetni magát, hogy tetszik-e nekem, amit látok, gyorsan mindent ráhagytam, csak szálljon le rólam. Szerencsére úgy tűnt, mostanra feldolgozta az őt ért „traumát”, és készen áll a munkára. Nyugodt volt, és ez nagyban kihatott Chuck hangulatára is. Oké, akkor most már talán dolgozhatunk is. Helyes.
Amíg beálltunk a díszletbe, és előkészültünk a jelenethez, önkéntelenül is keresni kezdtem Emmát a szememmel. Eltartott pár percig, de végre felfedeztem őt. Éppen el volt merülve valamiben, komoly ábrázattal hajolt valami papír fölé, és összeráncolt homlokkal tanulmányozta. Van egyáltalán fogalma róla, milyen szép? Nem hinném. Süt róla az önbizalomhiány. Érdekes, ha jobban belegondolok, amikor szemtől szemben álltunk, minden érzelem tisztán felfedezhető volt a szemében. A szemei elárulták őt. Ezt fontos megjegyeznem.
Észrevettem, hogy egy-két pasi elismerően megnézte magának őt, konkrétabban a formás fenekét, ahogy előre volt hajolva. Emmának fel sem tűnt, csak dolgozott tovább. Ez jó, ne is foglalkozzon más pasikkal, amikor… amikor mi? Foglalkozzon csak velem? Aztán miért? Miért zavarna, ha esetleg kacéran rámosolyogna az egyik bájgúnárra, aki rá mereszti a szemeit? Semmi közöm Emmához. Bár ha őszinte akarok lenni magammal, szeretném, ha lenne hozzá közöm. Nem vagyok normális! Nem is ismerem! Mi van, ha valójában egy hisztis sárkány, vagy titokban férfiakat gyilkol, akiket előtte kikötöz az ágyhoz, és jól elveri az ostorával? Uhh…
Hiába akartam, nem voltam képes nem rá gondolni. A nap további részében alig vártam, hogy végezzünk, de mindezzel együtt talán ez volt az első alkalom, amióta itt voltunk, hogy élveztem is a munkát. Mintha szárnyakat kaptam volna, totál a fellegekben jártam. Semmi nem volt képes elrontani a kedvem, habár már nem is történt olyasmi, ami erre okot adott volna. Egészen jól mentek a dolgok, Sarah is felülmúlta önmagát, és egyszer sem hibázta el a szöveget. Senkit nem ütött agyon egy reflektor sem, és senki nem lett rosszul, ami azért elég meglepő volt, tekintve, hogy egyébként eddig minden egyes nap történt hasonló eset. El sem hittem, hogy jó helyen járok. Felvettünk egy egész jelenetet, és már a másodikhoz készültünk elő, amikor teljesen ránk esteledett. Állandóan kerestem Emmát, és rettenetesen jólesett, amikor elkaptam a pillantását. Ezek szerint ő is gondol rám. Figyelte a felvételt, bár igyekezett elbújni a többiek háta mögé. Azért én sikeresen felfedeztem, és jókat derültem magamban az esetlen próbálkozásán, hogy ne vegyem észre.
Kilenc óra lehetett, és már elkezdtük felvenni a következő részt. Előre féltem ettől a jelenettől, mert ebben kell romantikus hősként szerelmet vallanom Sarah-nak. Más esetben ez nem okozott volna problémát, mivel az előző partnereimmel elég jól kijöttünk a civil életben is, így könnyű volt eljátszanom, hogy odavagyok mondjuk Kristenért, vagy Emilie-ért, de Sarah…! Minden sejtem tiltakozott ellene, hogy szerelmes pillantással csüngjek rajta, vagy előadjam, hogy meghalnék érte. Pff…! Kezdettől nem jöttem ki vele, és szerintem nem rajtam múlt. Könnyen megtalálom a hangot az emberekkel, mármint akikkel összeköt valamiféle kapcsolat, de vele ha meggebedtem sem sikerült egyszer sem kiépíteni valamiféle munkakapcsolatot. Hülye kis affektamaca volt, teljesen elfoglalva önmaga imádatával és bálványozásával, én meg néha szinte hányni tudtam volna tőle, ami azért elég ritka nálam. Na de elvállaltam ezt a szerepet, és ez azzal jár, hogy el kell játszanom, hogy Sarah az életem. Hát legyen! Mi a színészi kihívás, ha nem ez? Ennél még az is könnyebb volt, hogy Javierrel felvegyük a szexjelenetet…
Szóval csupa rossz érzéssel készültem erre a snittre, és fel voltam készülve mindenfélére… Csak arra nem, hogy minden pofonegyszerű legyen. Egészen megdöbbentem, de simán ment a dolog, talán mert Sarah adta magát a jelenethez, vagy mert amúgy sem érdekelt az egész, csakis Emma, és ez adott valamiféle löketet. Talán mindegy is volt, mi volt az oka, inkább igyekeztem kihasználni ezt a nem várt lehetőséget, és mindent beleadtam a szerepembe. Már ott tartottunk, hogy szinte izzott a levegő köztünk, ahogy a teraszon térdelve bevallottam az érzéseimet Sarah-nak, aki könnyekkel küszködve nézett le rám. Amikor csak lehetett, Emma felé sandítottam, aki szintén ott volt a bámészkodók között. Elmerengve nézett felénk, de láttam, hogy csak testben van itt, lélekben valahol egészen máshol jár. Ez egy picit megzavart, és ettől kezdve csak még inkább kerestem őt. Amikor egyszer ránéztem, megijesztett, amit az arcán láttam. Görcsösen megfeszülve állt, a karját mereven keresztbe fonta a mellén, és elsötétült tekintettel meredt maga elé. Félelem ült ki az arcára, és olyan messziről még azt sem tartottam kizártnak, hogy mindjárt elsírja magát. De nem figyelhettem tovább, mert felvétel közben voltunk, és mire legközelebb felé pillantottam, már nyoma sem volt.
Ettől kezdve hiába kerestem, nem láttam sehol. Mintha elnyelte volna a föld. Talán valami baj van? Az agyam kattogott, a lehetőségeket pörgettem végig magamban, de mindig arra jutottam, hogy miattam tűnt el. Biztosan így van, láttam, hogy engem nézve lett rosszkedve. Biztos rájött, hogy hibázott, amikor belement, hogy találkozzunk, és inkább lelépett, vagy nem is tudom. A pipogya Rob egy szempillantás alatt visszatért, és csak erővel tudtam ismét a forgatásra összpontosítani. Végül valahogy sikerült, talán mert kényszerítettem magam, hogy arra gondoljak, Emmát a főnöke küldte másik területre dolgozni, és emiatt ment el. Ha végeztünk, úgyis kiderül. Itt maradok, és megvárom. Megkérdezem tőle, és ő elmondja, mi történt.
Amikor végre aznap utoljára hallottam az „Éééés ennyi!”- felkiáltást, komolyan felszabadultam. Alig vártam, hogy leléphessek, szerintem az első voltam, aki kirohant az épületből, amint lehetett. Villámgyorsan mostam le a sminkemet a kocsimban, aztán lecibáltam az idegesítő maskarát is magamról, és beálltam a zuhany alá. Most jöttem csak rá, mennyire melegem is volt egész nap. Pár percig élveztem a rámzúduló hűvös vízcseppeket, aztán elzártam a csapot, és megtörölköztem. Öltözködés közben felhívtam Tomot, aki annyira nem értékelte, hogy az éjszaka közepén felvertem őt, és miután felvázoltam neki, mi történt, ásítozva kiröhögött, majd közölte velem, hogy igazi balfasz vagyok, ha azt hiszem, hogy Emma miattam lépett le. Szerinte egyértelműen bejövök neki, és lelkesen nógatott, hogy „kapjam el egy menetre”. Öhm… hát igen, Tomnak elég sajátságos felfogása van a kapcsolatokról. Eléggé leegyszerűsíti őket. Talán inkább meg kellett volna várnom, amíg Marcus ráért volna… na mindegy. Elköszöntem Tomtól, aztán a cuccaimat összekapkodva elindultam kifelé a kocsiból, és azon járt az agyam, hová is sietek ennyire. Azt sem tudom, Emma itt van-e még egyáltalán, és ha igen, hol keressem. Talán be kéne mennem oda, ahol beszéltünk. Igen, az jó lesz, onnan amúgy is mindent jól látok, észreveszem őt, ha még itt van.
Bevágtam a táskámat a kocsimba, aztán szinte futottam vissza, nehogy véletlenül is elkerüljük egymást. A stáb tagjai már szépen szállingóztak kifelé, több autó már el is tűnt, de Emmát sehol nem láttam. Az épületbe érve viszont szinte rögtön megütötte a fülemet egy kellemetlenül éles hang, amelynek a tulajdonosa éppen Emmát szidta, mint a bokrot.
- Esküszöm, kirúgom, ha a fene fenét eszik is! - ahogy beléptem a bálterembe, észrevettem egy lángoló vörös hajú nőt, aki fel-alá rohangálva hevesen gesztikulált, és be nem állt a szája. - Csak úgy lelép, hát mit képzel ez magáról?! Azt hiszi, csak mert véletlenül ő az egyik legjobb berendező, már akkor megy el, amikor csak akar?! Emma! - visított fel.
- Nem hiszem, hogy elment volna. - vetette közbe egy félénk hang. Egy szőke hajú lány volt, aki bátortalanul közelítette meg a vörös boszorkányt. - Itt a táskája. - emelt meg egy fekete hátizsákot. - Biztos nem hagyta volna itt, ha elmegy. Mindene benne van. És nem is tudott volna elmenni semmivel.
- Nem érdekel! - sivította a másik nő. - Akkor is elment, és egy szót sem szólt, nem kért engedélyt!
A szőke lány tanácstalanul vállat vont, de nem mondott semmit. Letette a táskát a földre, és halkan kiment.
- Nem fogom én elvégezni az ő munkáját. - zsörtölődött tovább a vörös hajú nő, aki ezek szerint Emma főnöke volt. - Ki fogom rúgni, amint előkerül, és nincs jó magyarázata…
Ahogy elhagyta a termet, folyamatosan morgolódott, és úgy sétált el mellettem, mintha ott sem lennék. Én meg csak álltam ott egyhelyben és fogalmam sem volt, mi legyen. Emma eltűnt? De hol van? Merre jár? Csak így itthagyott csapot-papot? Nem tudom, miért, de valami azt súgta, nem esett baja. Persze honnan is tudhatnám? Azt sem tudom, hová ment, miért ment el, és mit csinál. Nem is az én dolgom. Mégis… úgy éreztem, itt kell maradnom, és várnom kell. Elő fog kerülni.
Hallottam, ahogy lassan mindenki elindult vissza a szállásokra, és Emmával senki nem törődött, senki nem kereste őt. Milyen emberek ezek? Mit képzelnek? Elhatároztam magam. Odamentem Emma táskájáért, és kivittem a kocsihoz. Betettem a hátsó ülésre az enyém mellé, aztán visszamentem a házba. Már csak néhány ember volt ott, közben pedig megérkeztek az őrök is, akik éjjel felügyelték a helyszínt. Szerencsére senki nem kíváncsiskodott, mit keresek én még itt, úgyhogy kimentem a teraszra, és előhúztam a cigit a farmerem zsebéből. Szükségem volt rá, hogy rágyújtsak. Minden egyes slukk után lassan fújtam ki a füstöt, mintha így akarnám elfújni magamtól a rossz érzéseket, és közben fürkészve kémleltem a mély sötétséget. Fogalmam sem volt, mi lesz. De vártam. Reméltem, hogy nem hiába.
